Látni kell

Bizarr, sokkoló, megható – Nyelés (2019)

Most tudatosult bennem, hogy lassan egy hónapja – napra pontosan március 14-én – voltam utoljára moziban. Az utolsó mozis filmélményem pedig Carlo Mirabella-Davis első nagyjátékfilmje, a Nyelés (Swallow, 2019) volt, amely egyszerre ejtett zavarba, sokkolt és hatott meg engem. És szerintem ez veletek sem lesz másként…

Adott egy szépséges fiatal nő, Hunter, akinek élete látszólag irigylésre méltóan tökéletes. A férje jóképű és sikeres, az otthona elragadó, s úton az első gyermek is. De valami nem stimmel… A korábban bolti eladóként dolgozó Hunter eltartott feleségként úgy érzi, teljesen kicsúszott a kezéből az irányítás, és nemcsak alárendelt fél a kapcsolatában, hanem már-már rab is. Ám akkor egy napon talál magának valamit, amitől úgy érzi: végre ő irányít.

Nyelés

Fotó: ADS Filmek

Mivel a cím és az előzetes is elég árulkodó, elmondom, hogy ez a valami valójában a Pica nevű evészavar, amely olyan dolgok iránti sóvárgást jelent, melyek nem alkalmasak emberi fogyasztásra. Lehet ez például szappan, fogkrém, virágföld, homok, cigarettacsikk, papír, haj, gomb, sőt szinte bármi. A betegség jellemzően gyermekkorban, illetve – ahogyan Hunter esetében – a várandósság idején jelentkezik, és bár kiválthatja vashiányos vérszegénység vagy a vér magas ólomtartalma, leggyakrabban lelki okokra vezethető vissza – amelyeket jobb mielőbb feltárni, hiszen a Pica rendkívül veszélyes állapot, melynek sokszor mérgezés és bélfertőzés a következménye, továbbá az is előfordul, hogy a lenyelt tárgyakat csak műtét során lehet eltávolítani.

A Pica már olvasva is kellőképpen sokkoló kórkép, és bizony nem kevésbé az a vásznon/képernyőn látva sem. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a Nyelés bővelkedik véres vagy gyomorforgató jelenetekben! Carlo Mirabella-Davis ugyanis inkább a sóvárgásra helyezi a hangsúlyt, s igencsak érzékletesen, sőt mi több: átérezhetően mutatja be, hogyan tör rá Hunterre az üveggolyó vagy a rajzszög lenyelése iránti vágy.

És ezzel el is érkeztem a film egyik legfontosabb erényéhez: a hangzásvilághoz, amely – mondhatni – megnyitja előttünk az utat a főhősnő elméje felé, s eléri, hogy ne csak szemléljük, hanem ténylegesen átérezzük azt, amit ő átél. Az első alkalommal még értetlenül állunk Hunter cselekedete előtt, idővel azonban – hiába mond ez ellent a józan észnek – elkezdjük egyre jobban érteni őt, s ezzel együtt mind kíváncsibbak leszünk: vajon milyen traumákat élt át a múltban?

Nyelés

Fotó: ADS Filmek

Ezen kérdésre egyértelmű választ kapunk, de nem csak e tekintetben „szókimondó” a film. Carlo Mirabella-Davis amellett, hogy egyértelmű közléseket tesz a főszereplő életében meghúzódó traumákról, nyíltan kritizálja a patriarchátust, s arról is nyilatkozik, pontosan mit gondol a nők autonómiájáról. „Feminista horror” – olvastam jó néhány, a Nyelésről szóló cikkben, s tulajdonképpen egyetértek ezzel a meghatározással, méghozzá azért, mert a rendező-forgatókönyvíró remek érzékkel mutat rá többek között arra, milyen egy elnyomó férfi-nő kapcsolat, amelyben még a nő teste sem tekinthető a saját tulajdonának, s milyen hatással van egy ilyen viszony az alárendelt félre, vagyis a nőre.

Igen, amint azt az imént már megemlítettem: a Nyelés horrorfilm, ráadásul tényleg bizarr és sokkoló, ám legalább annyira dráma is, amely egy személyes történeten keresztül őszintén és hitelesen mesél arról a helyzetről, amelyet meglehet, sok nő kénytelen átélni. Éppen ezért válik meghatóvá – továbbá azért, mert Haley Bennett finom, visszafogott játéka láttán egyszerűen érezzük, milyen lehet magunkba zárva, csupán csak a velünk szemben támasztott elvárásoknak megfelelve élni. Ahogyan azt is érezzük, komolyan, szinte a nyelőcsövünkben, milyen, mikor a megfelelési kényszert felváltja a bensőbe száműzött pokol…

Nyelés

Fotó: ADS Filmek

Carlo Mirabella-Davis első nagyjátékfilmje különleges alkotás. Némiképp túl közlékeny, s emiatt didaktikus, ugyanakkor módfelett hatásos és esztétikus is. Ez utóbbi részben Katelin Arizmendi operatőrnek köszönhető, aki érzékien és mértéktartóan teremt kontrasztot a steril, ürességtől kongó modern ház, valamint a külvilág hideg színei és Hunter lágysága, pasztelles „puhasága” között. Továbbá szimbolikus jelentéssel ruházza fel az egyes színeket, s igazán velőtrázóvá teszi azt a néhány jelenetet, amikor előkerül a vörös.

Látni kell, mert igazán egyedi módon jelenti ki, hogy a nő nem tulajdon, s hogy mindenki a saját testének és életének az ura. És mert nemcsak felidézi egyebek mellett a Rosemary gyermekét (Rosemary’s Baby, 1968), illetve a Nyers (Raw, 2016) című francia horrort – sőt, még a legújabb A láthatatlan embert (The Invisible Man, 2020) is! –, de arra is rámutat: a legnagyobb horror az, ha valaki bennragad az áldozatszerepben.

A Nyelés az ADS Filmek Vimeo On Demand csatornáján érhető el.

Kapcsolódó cikkeim:

Kötelező filmek – Nyers (Raw, 2016)

Eszter és Anita moziba megy – A láthatatlan ember (2020)

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek