Ahogy én gondolom…

Avagy egy rovat azoknak, akiket érdekel a személyes véleményem olyan kérdésekben, melyekben a film és a való élet összefonódik. Persze, ez nem amolyan Eszter megmondja a tutit. Sokkal inkább elmélkedem – olykor magam, olykor pedig szakértők segítségével. És a ti véleményeteket is várom!

Ahogy én gondolom...

Menekülés a filmekbe – Kizárólag öttől hétig

Bár édesanyám az utóbbi időben, egészen pontosan az első személyesebb cikkem óta nem unszolt, hogy meséljek magamról, úgy éreztem, ideje ismét megnyílnom. Nyilván elküldhetnétek a búsba, meg a pszichológus kényelmes ágyába, hogy inkább nyíljak meg ott, de azért én remélem, nem bánjátok, ha újfent mesélek – nem egy filmről, hanem magamról. Vagyis magamról és az írásról, amely – gondolom, észrevettétek – a lételemem.

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

„A forgatás őrületes kaland” – interjú Krisztik Csaba színművésszel

„A forgatás őrületes kaland tele rémálommal, izgalommal, örömmel, bánattal, szorongással és nagy adag pozitív emócióval” – fogalmazta meg Krisztik Csaba színművész, aki jelenleg a Forte Társulat, illetve a székesfehérvári Vörösmarty Színház állandó tagja, s akit hamarosan élete első filmfőszerepében láthatunk Bagota Béla Valan című pszichothrillerében. Krisztik Csabával többek között pályája kezdetéről, a színművészetis évekről és egy igazán különleges karakterről beszélgettem, valamint arról, milyen élmény volt számára a filmforgatás. Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Nagyító alatt a Cameron Post rossz nevelése és az Eltörölt fiú

„A homoszexualitás bűnének ellentéte nem a heteroszexualitás, hanem a szentség” – olvashatjuk a Cameron Post rossz nevelése című könyvben, amelyet 2018-ban adaptáltak filmre, s amely olyan témáról szól, melyről az ember első pillanatra azt hinné, már egyáltalán nem aktuális. Csakhogy a homoszexuális fiatalok számára létrehozott átnevelő tábor nem múlt századi jelenség… A téma olyannyira aktuális, hogy 2018-ban a Cameron Post rossz nevelése (The Miseducation of Cameron Post, 2018) mellett egy memoár alapján elkészült az Eltörölt fiú (Boy Erased, 2018) is. Pontosan miről szólnak ezek a filmek? Mik az erősségeik? És a gyengeségeik? És egyáltalán: képesek felhívni a figyelmet egy olyan társadalmi jelenségre, amely szerves része az életünknek? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ Faluhelyi Krisztiánnal új, Nagyító alatt… című sorozatunk első cikkében.

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Menekülés a filmekbe – Napszállta

„Most úgy érzed magad, hogy a világ összes drogját ki szeretnéd próbálni, de a világ összes drogja sem tudná megváltoztatni azt az érzést, hogy az egész életed csupán egy álom volt, és csak most ébredtél fel belőle.” Ez az idézet Az élet nélkülem (My Life Without Me, 2003) című filmből származik, és a béna kézírásom alapján olyan 2009 környékén jegyezhettem fel az idézetes füzetembe – ebbe olyan mondatokat írogatok, amelyek egy-egy film megtekintése után nagyjából szó szerint megmaradnak, és jó ideig szüntelenül visszhangoznak a fejemben. Van még bőven…de most nem ez a lényeg! Hanem az, hogy eme füzet lapozgatása közben újfent rájöttem: rengeteget köszönhetek a filmeknek. Többek között kedélyes kacagásokat, órákon át tartó beszélgetéseket, vérre menő vitákat, barátságokat, folyónyi könnyeket, no meg a személyiségemet, a kíváncsiságomat, és még sorolhatnám. És ahogy sorolnám, eljutnék oda: valójában, ha nem lennének a filmek, talán már én magam sem lennék… A legnagyobb nehézségek elől ugyanis mindig a filmekbe menekülök, és nemcsak a valóságból való kiszakadás lehetőségét, de útmutatást is kapok tőlük. Erről: a valóságról – a valóságomról –, annak hátra hagyásáról, valamint az útmutatásról mesélek nektek legújabb cikksorozatomban. Gyertek velem – irány a múlt!

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – Gyújtogatók

„Az év egyik legjobb filmje” – írták tavaly szinte mindenhol Chang-dong Lee Gyújtogatók című munkájáról, amely tökéletes választás arra az esetre, ha az ember vizsgálgatni, értelmezni, ne adj’ Isten, darabokra szedni akar egy mozgóképet. Faluhelyi Krisztiánnal megint csak ezt tesszük. Igyekszünk összerakni a 148 percben kirajzolódó történetet, megfejteni a benne felmerülő metaforákat, s választ adni arra a kérdésre: az alapjául szolgáló Murakami-novella elolvasása előtt vagy inkább utána érdemes megnézni a filmet? Tartsatok velünk!

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Filmklubban jártam – ilyen volt 5-én a Közelkép Filmklubban

Nemrégiben kaptam egy levelet egy úrtól, aki – látva a lelkesedésem és az egyre duzzadó, filmklubba járásra buzdító cikksorozatom – arra kért: segítsek kiválasztani, melyik budapesti filmklubba járjon. Több helyet is ajánlottam neki, jó szívvel, a Közelkép Filmklub azonban nem volt köztük – méghozzá azért nem, mert ott még nem voltam. Úgyhogy a héten pótoltam a hiányosságot. Így már bátran mondhatom, hogy menjetek el, próbáljátok ki ti is! De egyvalamire készüljetek fel: itt a vetítés utáni beszélgetés témája maga a film lesz, amelyről olyan nagy tudású szakemberek tartanak előadást és vitáznak, akiket hallgatva kicsit közelebb kerülhettek a filmművészethez. Én személy szerint úgy éreztem magam március 5-én, mintha visszaültem volna a PTE filmszak valamely órájára…

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Filmklubban jártam – ilyen volt 18-án a Cortexben

A filmklubokban (többek között) az a jó, hogy az ember valóban közösségi élményként élheti meg a filmnézést – és nem úgy, ahogyan a moziban, ahol a stáblista közben vagy után mindenki feláll és néma csendben elsétál a másik mellett. A filmklubokban a stáblistát beszélgetés követi, amelynek keretében a résztvevők megfejthetik a filmet, s feltehetik azokat a kérdéseket, amelyeket az alkotás felszínre hozott bennük. A Cortex pszicho/film/klub február 18-ai estjén, ahol Sebastián Lelio Egy fantasztikus nő (Una Mujer Fantástica, 2017) című filmjét néztük meg, a kérdések mellett rengeteg érzés is kavargott bennünk, és itt bizony volt alkalmunk megbeszélni őket.

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – Womb – Méh

Milyen az igaz szerelem? Ha elveszítjük a társunkat, mekkora áldozatot vagyunk képesek hozni azért, hogy visszakaphassuk? Többek között erre a két kérdésre ad sajátos választ Fliegauf Bence 2010-es filmje, az Eva Green és Matt Smith főszereplésével készült Womb – Méh, amelynek fókuszában a szerelem mellett a klónozás áll. Ha e két szót egymás mellé tesszük, máris sejthető, hogy a filmben számos dilemma felmerül – Faluhelyi Krisztiánnal sorra vesszük ezeket. Tartsatok velünk!

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Filmzenék otthon szilveszterezőknek

Az elmúlt napokban elözönlötték az internetet a „mit vegyek fel a szilveszteri buliba?” témájú cikkek, amelyek engem nem érintettek túl mélyen, mivel én játszósban (vagy pizsamában; még nem döntöttem) töltöm 31-e éjszakáját. Ezzel pedig bizonyára nem vagyok egyedül; ezért mindazoknak, akik – hozzám hasonlóan – otthon köszöntik az újévet, összegyűjtöttem néhányat a kedvenc filmzenéim és betétdalaim közül. Nem lett kimondottan bulizós mix, kanapén ülve pezsgőzéshez viszont ideális!

Olvass Tovább

Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – A vendégek

Legutóbb egy igazán nehezen befogadható és emészthető alkotásról meséltünk nektek, ezért most úgy éreztük, különösen, hogy karácsony van: itt az ideje, hogy jöjjön egy kis könnyedség és humor. Faluhelyi Krisztiánnal egy olyan fekete komédiát választottunk vizsgálatunk tárgyául, amelyet érdemes nagyító alá helyezni. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most A vendégeket!

Olvass Tovább