Ahogy én gondolom...

Filmklubban jártam – ilyen volt 18-án a Cortexben

A filmklubokban (többek között) az a jó, hogy az ember valóban közösségi élményként élheti meg a filmnézést – és nem úgy, ahogyan a moziban, ahol a stáblista közben vagy után mindenki feláll és néma csendben elsétál a másik mellett. A filmklubokban a stáblistát beszélgetés követi, amelynek keretében a résztvevők megfejthetik a filmet, s feltehetik azokat a kérdéseket, amelyeket az alkotás felszínre hozott bennük. A Cortex pszicho/film/klub február 18-ai estjén, ahol Sebastián Lelio Egy fantasztikus nő (Una Mujer Fantástica, 2017) című filmjét néztük meg, a kérdések mellett rengeteg érzés is kavargott bennünk, és itt bizony volt alkalmunk megbeszélni őket.

Sebastián Lelio neve sokaknak ismerős lehet, ami nem véletlen, hiszen ő az a rendező, aki tavaly elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat a Testről és lélekről alkotója, Enyedi Ildikó elől. Ennek köszönhetően hazánkban viszonylag nagy érdeklődés övezte az Egy fantasztikus nő vetítéseit; a díszbemutatón maga Enyedi Ildikó mondott beszédet, amelyből kitűnt: csodálatosnak tartja a filmet. Az Egy fantasztikus nő azonban nem mindenki szerint csodálatos. Témája miatt sokan elutasítással fogadták, nemcsak nálunk, hanem a rendező hazájában, Chilében is. Hogy egyértelmű legyen, „mi a gond” a filmmel, elmesélem a történetét.

Egy fantasztikus nő

Fotó: imdb.com

Főhősünk Marina, aki nappal pincérnőként, este énekesnőként dolgozik egy bárban. Szerelmével, a húsz évvel idősebb, elvált Orlandóval éppen most költöztek össze, s a jövőjüket tervezik. Egyik éjjel, épp miután megünnepelték Marina születésnapját, Orlando rosszul lesz. Marina azonnal kórházba viszi, ám hiába érnek be még időben, a férfit nem lehet megmenteni. Marinának azonban nemcsak a gyász súlyát kell elbírnia… Transzneműsége Orlando családja szemében aberráció; a férfival való kapcsolatára úgy tekintenek, mintha egy prostituált és egy kuncsaft perverz „játéka” lett volna, nem pedig érzelmi kötődés. És a megvetés még semmi. Orlando volt felesége megtiltja, hogy Marina elmenjen a virrasztásra és a temetésre, fia pedig megfenyegeti, hogy kidobja a lakásból, ahol együtt éltek. Marinának fájdalmas harcot kell vívnia, hogy elbúcsúzhasson a szerelmétől, s hogy ne törjön össze a gyász és a meghurcoltatások súlya alatt. És természetesen, hogy önmaga maradhasson.

A cselekményismertető jól mutatja, mi váltja ki sok néző ellenszenvét: hiába élünk a 21. században, a transzneműség, sőt úgy általában a nemi, illetve szexuális identitás kérdése rendkívül kényes téma. Olyannyira kényes, hogy a film kapcsán fellelhető kommenteket olvasva egyszerre éreztem szomorúságot, dühöt és félelmet, hiszen sokak szerint egy olyan film, amelyben „egy undorító férfinő játssza a főszerepet”, semmiképpen nem lehet jó. Tulajdonképpen fogalmam sincs, miként lehetne reagálni az ilyen megjegyzésekre, ezért inkább tovább reménykedem abban, hogy az LMBTQ-filmek egyszer csak áttörik az elutasítás, a gyűlölködés és az ítélkezés falát. Mert a témával szerencsére számos – és egyre több – mozgókép foglalkozik, immár nemcsak a felszínt kapargatva, és nemcsak az erőszakos társadalmi reakciókra rávilágítva, hanem drámai, az érzelmekre és az intellektusra egyaránt ható módon.

Egy fantasztikus nő

Fotó: imdb.com

Muszáj kiemelnem nagy kedvencemet, a spanyol Pedro Almodóvart, akinek filmjei kendőzetlen őszinteséggel mesélnek azokról a személyekről és azoknak a személyeknek az érzelmeiről, akikre a társadalom azt a címkét ragasztja: „más”. Az ő munkái mellé tudom elhelyezni a képzeletbeli polcomon Sebastián Lelio filmjét, mivel az Egy fantasztikus nő túllép központi karakterének másságán, így progresszíven képes ábrázolni a nemi szerepeket és társadalmi szituációkat, amelyek mindannyiunk életét befolyásolják. Emellett pedig legalább olyan művészi munka, mint Almodóvar életművének bármely darabja…

Nem cselekményes, fordulatokban gazdag film, de ez egyáltalán nem baj, így ugyanis sokkal könnyebben és hatásosabban tud érzelmeket kelteni a nézőben. A hosszan kitartott jelenetek Marina érzelmeibe engednek be minket, az pedig, hogy a rendező egyedül az ő karakterével teszi lehetővé az azonosulást, remek fogás, mivel ezzel eléri, hogy átéljük és átérezzük mindazt a megaláztatást, amiben Marinának mint transznemű személynek része van. Az Egy fantasztikus nő atmoszférája körbeöleli a nézőt, és nemcsak empátiát kelt benne, de arra is ráveszi, hogy elgondolkozzon azon, benne van-e előítélet. Sebastián Lelio és Gonzalo Maza forgatókönyve egyszerűen pazar – nem csoda, hogy elnyerte a legjobb forgatókönyvért járó Ezüst Medve-díjat! De a film legnagyobb éke mégsem a forgatókönyv, hanem Daniela Vega jelenléte és játéka. Azt hiszem, ebben az esetben igazán helytálló használni azt a kifejezést, hogy „elviszi a hátán a filmet”. Mert valóban így van.

Egy fantasztikus nő

Fotó: imdb.com

Az Egy fantasztikus nő tényleg csodálatos film, amely megérdemelten nyert el összesen 15 díjat, köztük a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. De ez a film nemcsak díjakra, hanem figyelemre is érdemes. Éppen ezért örültem annyira, mikor a Cortex pszicho/film/klub szervezői meghívtak a vetítést követő beszélgetésre, amelyen Milanovich Domi – aki diplomáit az ELTE pszichológia, a CEU gender és a Semmelweis Egyetem sportpszichológus szakán szerezte – és Marjai Adél, a Transvanilla Transznemű Egyesület – a 2011-ben alakult szervezet a transz, az interszex és a gender-nonkonform emberek érdekeit képviseli – tagja is részt vett. Míg én elsősorban a filmről beszéltem, illetve arról, mennyire fontos olyan mozgóképeket készíteni, amelyek, ha nem is tudatosan, de tanítják, formálják az embereket, addig beszélgetőpartnereim rávilágítottak arra, hogy mindaz, amit a filmben láttunk, tulajdonképpen a valóság.

Pszichológiai és emberi jogi szempontok alapján beszélgettünk a filmről, s felmerültek olyan kérdések is, mint például: „Vajon ugyanez a bánásmód járt volna egy heteroszexuális nőnek is?” Miközben a filmben felbukkanó szimbólumokat fejtegettünk, s párhuzamokat húztunk a valósággal, én a közönséget nézve elmerengtem egy-egy pillanatra, és azt éreztem: ha egy teremnyi közösség képes nyíltan és ítélkezés nélkül beszélgetni, együtt gondolkozni, akkor még van remény.

A Cortex filmklub szervezői Facebook-oldalukon azt írják: új szezonjukkal merész vállalkozásra készülnek, hiszen megpróbálnak a megszokott társadalmi kereteket szétfeszítve gondolkodni a genderről, vagyis a társadalmi nemet érintő kérdésekről. Én pedig azt mondom, talán sokunk nevében: köszönöm!

A Cortex vetítéseiről ITT tudtok tájékozódni. És tájékozódjatok is, meg menjetek el. Érdemes!

Kapcsolódó cikkeim:

Filmklubban jártam – avagy ilyen volt 30-án a Cortexben

Útmutató kezdő filmklub-kalandoroknak

A film mint terápiás eszköz – beszélgetés a Szubjektív Kamera Filmklub házigazdáival

Kötelező filmek – Rossz nevelés (La Mala Educación, 2004) és egy „kis” testelmélet

A sorozat előző cikkei:

Filmklubban jártam – avagy ilyen volt 30-án a Cortexben

Útmutató kezdő filmklub-kalandoroknak

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek