Egy darabokra tört nő portréja – Pieces of a Woman (2020)

Mundruczó Kornél első angol nyelvű filmje, a Pieces of a Woman (2020) csodálatos alkotás. Kétség sem fér hozzá: ez a rendező eddigi legletisztultabb s legnagyobb erejű munkája, amely mélységes alázattal és őszinte odafordulással jelenít meg egy gyermekét elvesztő édesanyát, s az ő szerteszét hullott darabjait megmutatva méltón beszél megannyi sorsról. S arról, hogy a darabokból – ha nem is olyan, mint előtte volt, de – lehet újra egész.

A Bostonban élő Martha és Sean első gyermeküket várják. A férfi egy új híd építésén dolgozik – az első jelenetben épp szentségelve sietteti a munkatársait, hiszen megígérte a lányának, hogy ő lesz az első, aki átmegy a hídon. „Annak, amelyik még meg sem született?” – kérdezi tőle a kollégája, ő pedig magabiztosan feleli: „Annak hát.” Néhány óra múlva aztán megindul a szülés s világra jön a gyermek, Martha és Sean azonban csak néhány pillanatnyi boldogságot kapnak, melynek árnyékában ottmarad egy hatalmas űr és két ripityára tört ember, akiknek valahogy meg kell birkózniuk a gyásszal.

A Pieces of a Woman főcíme körülbelül harminc perc után jelenik meg. Ebben a harminc percben pedig Mundruczó Kornél és operatőre, Benjamin Loeb mintegy belevarrják a nézőt a film szövetébe. Vágatlanul, egyetlen snittben mutatják meg Martha vajúdását, s egészen pontosan átéreztetik, milyen utat jár be a szülés során Martha és Sean. Bár az előzetesből és a filmről szóló hírekből tudjuk, hogy az otthonszülés tragédiával végződik, kezdetben mégis feszült izgalommal és örömteli várakozással telünk el; majd egyre inkább rémülettel, végül pedig – hiába visz ki minket a kamera Seant követve az utcára – ott maradunk az ágy mellett, Martha oldalán, hevesen dobogó szívvel, visszatartott levegővel, és azt érezzük: tényleg ott állunk a szobában, és fogalmunk sincs, mit tegyünk, hogy segítsünk, hogyan menjünk tovább ezután. Azért tartottam fontosnak leírni mindezt, mert e pár sor jól példázza, milyen brutálisan erős ez a nyitány, s milyen észrevétlenül vezet be minket egy gyermekét elvesztő pár életébe.

De nemcsak e „bevezetés”, belekomponálás gesztusát kell kiemelnem, hanem azt is, hogy a vágás mellőzése által bennragadunk abban a feszült pillanatban, amelyben visszatartottuk a levegőt – és e pillanat egészen a film végéig tart…

Ez a prológus, ez a vágás nélküli szülésjelenet bennem – és ezzel bizonyosan nem vagyok egyedül – Mészáros Márta Kilenc hónap (1976) című alkotását hívta elő, amelynek a főszerepében látható Monori Lili valóban Kende János operatőr kamerája előtt szült, s amelynek rendezője képes volt a megmutatás mellett át is éreztetni mindannak a mélységét, amibe beavatta a nézőt. Gondolok itt a születés csodájának folyamatára, továbbá egy olyan nő, egy olyan autonóm egyéniség életére, aki a társadalmi elvárásokkal kikövezett út helyett a sajátját járja. Mundruczó Kornél pontosan ugyanezt teszi a Pieces of a Woman-nel, és olyannyira hitelesen, emberien s végtelenül személyesen rajzolja meg Martha intim portréját, hogy olykor-olykor lelkiismeret-furdalásunk támad, amiért a magunkénak érezzük a gyászát, holott a környezetében élőkkel együtt igazából mi is csak szemléljük őt.

E ponton szeretném kiemelni, hogy a Pieces of a Woman hitelessége, emberiessége, személyessége, intim közelsége és ereje nagyrészt Wéber Kata – saját életének tapasztalatait feldolgozó, eredetileg színdarabnak írt – forgatókönyvének s alkotói szemléletének köszönhető. Valamint Vanessa Kirby páratlan, csodálatos alakításának! Egy-egy pillantásából, mozdulatából, mondatából megannyi valódi érzelem és sors sejlik fel, s mindvégig ott lüktet körülötte a tény, hogy ez a film tulajdonképpen a valóságot, igen sokak valóságát dolgozza fel. És ezt fantasztikus ívű forgatókönyvvel, érzékeny, lélekre koncentráló, letisztult ábrázolásmóddal és tényleg remekbe szabott színészi játékkal teszi. Shia LaBeouf botrányai némiképp talán beárnyékolják a teljesítményét – és még kényelmetlenebbé teszik egy-két jelenetét –, de elvitathatatlan, hogy karaktere mellett színészi játéka is erős, összetett és életszerű. Lehetne mondani, hogy felesleges követnünk őt, hiszen a Pieces of a Woman Martha története, de igenis szükség van rá, hogy egy kicsit Sean után is menjünk, hiszen így érthetjük meg és érezhetjük át igazán, miként rendez át életeket a halál. S miként válnak a szerelmesek egyhamar idegenekké…

Martha gyászában azonban mindenki idegenül mozog. És mintha mindenki erőszakkal közeledne felé. Ez az erőszak az egyik, édesanyjával (Ellen Burstyn) közös jelenetében, a film talán legerőteljesebb – generációs traumákat is felfedő – dialógusában csúcsosodik ki, amikor is a holokauszt-túlélő anya közli a lányával: fel kell végre emelnie a fejét, és szembe kell néznie az őt ért tragédiával. „Én szembenézek” – üvölti Martha, ebben az üvöltésben pedig egyszerre jelenik meg Bergman Őszi szonátája (Höstsonaten, 1978) és A csend (Tystnaden, 1963), amelyben az emberek a legkevésbé sem értik egymást, és Isten is úgy döntött, hogy inkább félrenéz s hallgat. De Martha, akárcsak A csend Johanja, végül rátalál az útra, amelyen járva, tudja, érzi, hogy a darabjaiból egyszer majd újra egész lesz.

Ezt a gondolatot, érzést erősíti a lassan épülő híd, valamint az alma és az almamag csíráztatásának talán direkt, de gyönyörű szimbóluma, az olykor túlcsorduló zene, illetve a szürke, csak a legutolsó percekben megélénkülő képi világ, amely egyszerre realista és szimbolikus háttér. Háttere egy darabokra tört nő portréjának. Egy olyan portrénak, amelyben valódi sorsok egyesülnek, s amely nemcsak megmutatni és átéreztetni akar, de segítő kezet nyújtani és reményt adni is.

Látni kell, mert akármennyire is nehéz és brutális erejű, csodálatos film. Olyan, amelyről joggal mondhatjuk: sosem felejtjük el.

A Pieces of a Woman a Netflixen látható.