Ahogy én gondolom...

Filmklubban jártam – avagy ilyen volt 30-án a Cortexben

A 2017-es év márciusában még nem számítottam kimondottan gyakorlott filmklubba járónak – lévén januárban csaptam fel filmklubos kalandornak –, így tulajdonképpen csak abban voltam biztos, hogy különleges élményben lesz részem, akárhova is megyek; és persze, hogy mindig máshova megyek. Aztán márciusban ellátogattam a Cortex pszicho/film/klub egyik estjére, amelyen három, a hetedik sor második székén töltött óra után eldöntöttem: ide visszajövök. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy nem látogatóként, hanem a vetítést követő beszélgetés résztvevőjeként térek vissza… De így történt, szóval most már nemcsak kalandorként, hanem a vászon előtt ülő beszélgetőpartnerként is mondhatom: ha filmklubba akartok járni, de még nem tudjátok, hova, ide menjetek!

Mielőtt azonban belecsapnék a közepébe és elkezdenék mesélni az október 30-ai estről, elmondom, hogy a Cortex pszicho/film/klubot a Pázmány Péter Katolikus Egyetem pszichológia szakos hallgatói indították útnak 2015-ben, a Teslában. Jól sejtitek: ebben a filmklubban a szervezők a pszichológia fő témái mentén választják ki a vetítésre szánt filmeket, melyeket aztán a film, illetve a pszichológia világában jártas szakértőkkel fejtenek meg. A Cortex mára egy masszív táborral rendelkező filmklubbá nőtte ki magát, melynek most az Erzsébet körúton található Art+ Cinema ad otthont, „és melynek vetítéseire alig lehet beférni” – írtam 2017 márciusában és hogy őszinte legyek, most is ezt kell írnom, október 30-án ugyanis annyian voltak, hogy a terembe érve egy pillanatra megtorpantam, hiszen nem mindennap beszélgetek telt ház előtt. Sokkal inkább jellemző rám, hogy valamelyik hátsó sorban megbújva jegyzetelek, tehát mondanom sem kell: egyszerre voltam elégedett és megrettent.

Filmklubban jártam

Fotó: Barta Imre/Cortex pszicho/film/klub Facebook-oldala

Mostanra már valamiféle filmklubos jótündérként tekintek magamra, aki még a nyolcadik kerület mélyén elrejtett klubot is megnézi magának, hogy megírhassa, mennyire szuper, és az esetleges következő látogatása alkalmával azt láthassa, hogy a közönség soraiban már nem négyen, hanem tizennégyen ülnek, ezért elmondhatatlanul boldog voltam, mikor láttam a gyűlő tömeget az Art+ Cinema bejáratánál. Egyrészt azért, mert szeretem megtapasztalni, hogy filmklubba járni megint „divatos”, másrészt pedig azért, mert október 30-án egy igazán különleges, méltánytalanul kevés figyelmet kapott magyar filmet néztünk meg, amely nagyon megérdemelte a telt házat.

Ez a magyar film Moll Zoltán Engedetlen (2018) című alkotása volt, amely egy 18 éves fiú, Bálint nyarába, és azzal együtt sajátos útkeresésébe enged bepillantást. Ez a nyár a bulikról szól, továbbá arról, hogy Bálint megélje a vágyait és megtalálja az igazit, pontosabban megtaláljon valamit, amit igazinak érez. Egy fesztivál után, valahol félúton hazafelé lepattan a vonatról: az ottani erdőben bolyong, ahol találkozik egy titokzatos lánnyal, aki szinte ügyet sem vet rá. Majd hazamegy, s otthon, a házibuliban egy másikkal, aki állítása szerint jó ideje szerelmes belé és ezerszer elképzelte már, hogy ő veszi el a szüzességét. És akkor ott van a legjobb barátja új szerelme is… De vajon mi az a szerelem? Milyen az igaz szerelem? És honnan tudjuk, ki az igazi? Sorakoznak fel elénk a kérdések Moll Zoltán költői, elvont filmjét látva, amely a kamasz- és a fiatal felnőttkor közötti állapotot ragadja meg, igen sajátosan.

Filmklubban jártam

Fotó: port.hu

A hagyományos narratívával ellentétben itt nem lineárisan haladó cselekmény van. Az Engedetlen a könnyedén követhető történet helyett Győri Márk fantasztikus, lírai képeivel, Szőke Zoltán nagyszerű zenéjével, a főszereplő, Bagossy Bálint szuggesztív játékával/létezésével, továbbá pillanatokkal és érzésekkel operál. Mindezek kölcsönhatásának köszönhetően a benne megörökített hangulat, a főhősből áradó kétely rátelepedik a nézőre, aki épp úgy nem érti Bálintot, ahogy valószínűleg 18 évesen nem értette önmagát – s ahogy néha az élete más szakaszában sem igazán érti. Finom jelzésekben bukkannak elő a fiatalok problémái, dilemmái, ugyanakkor az Engedetlen nem csak egy remek generációs film – bár legalább annyira az, mint mondjuk a Moszkva tér (2011), a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) vagy a Virágvölgy (2018). Moll Zoltán olyan érzéseket és helyzeteket mutat meg, amelyek minden korosztály számára ismerősek lehetnek, tele mondanivalóval. És akkor azt még nem hangsúlyoztam eléggé, hogy ez az etűdökből felépülő, a szkeccsfilmeket idéző alkotás formai szempontból olyan szabadon és bátran szerkesztett, hogy öröm nézni.

Filmklubban jártam

Fotó: port.hu

Mindezt október 30-án is elmondtam, már amennyire sikerült a nagy izgalom közepette; mellesleg a saját mondandómra nemigen emlékszem. A beszélgetőpartnereimére viszont annál inkább. A Cortex egyik szervezője által moderált beszélgetésen részt vett Boross Ottilia pszichológus, valamint a film rendezője, aki olyan kulisszatitkokat is elárult, minthogy a szereplőinek – akik egyébként amatőr színészek voltak és a saját nevükön szerepelnek a filmben – külön-külön mondta el, miként viselkedjenek az adott jelenetben, így fogalmuk sem volt, mit tesz majd a másik. Arról is mesélt, hogy ha a saját fiatalkorát jelenítette volna meg az Engedetlenben, akkor sokkal „vadabb” lett volna a film, de azt is elmondta: hiába tűnik úgy sokaknak, hogy Bálint magabiztos, valójában nagyon nem az. Boross Ottilia természetesen a pszichológia kérdései felől közelítette meg az alkotást, megállapítva, hogy az az identitáskeresés, amit a filmben láthatunk, a valóságban sosem szűnik meg, csupán csak elkezdjük bizonyos rutinok szerint szervezni az életünket, s akkor háttérbe szorul az a fajta bizonytalanság, amelyet Bálint nagyon erősen átél.

Filmklubban jártam

Fotó: port.hu

Az egocentrizmus, az emberi kapcsolatok, de még az okostelefonok használatának kérdése is előkerült a beszélgetés folyamán, amelyben sem a közönség, sem mi, a vendégek nem úgy kezeltük a filmet, mint egy érinthetetlen művészeti alkotást. Éppen ez a legnagyobb erőssége ennek a filmklubnak: a szervezők amellett, hogy igyekeznek a filmet szakértő szemmel vizsgálni, arra is figyelnek, hogy a való életre vonatkoztassák és általa rámutassanak olyan, mindenki számára ismerős érzésekre, helyzetekre, problémákra, amelyekkel bizony foglalkozni kell. A művészet – így a film is – képes segítséget nyújtani a nehéz helyzetekben, de csak akkor, ha tudjuk, hogyan „használjuk”. A Cortex csapata tudja – tehát ha olyan filmklubba akartok menni, ahol nemcsak az adott filmet ismeritek meg jobban, hanem a világot és magatokat is, menjetek hozzájuk. De tényleg!

A Cortex pszicho/film/klub programjairól ITT tudtok tájékozódni.

Kapcsolódó cikkem:

Jöjjön divatba a filmklub!

Előző írás Következő írás

HASONLÓ CIKKEK

1 Komment

  • Reply Filmklubban jártam – ilyen volt 18-án a Cortexben - Eszter és a filmek 2019.02.20 15:24

    […] Filmklubban jártam – avagy ilyen volt 30-án a Cortexben […]

  • Hozzászólás