Hol van az otthon? – Kinek a háza? (2020)

Vajon milyen lehet menekülni, menekültté válni? Milyen érzés szembesülni a talajvesztettséggel, a kívülállósággal, a kirekesztettséggel? Mennyi nehézséget és félelmet rejthet magában a bizonytalan jövőbe vetett hit s a beilleszkedés? Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik Remi Weekes első nagyjátékfilmje, amely lélektani mélységgel és drámai erővel ruházza fel a kísértetjárta ház toposzát, s amely nem egyszerűen csak aktuális, hanem egészen pontosan a máról szól.

Egy fiatal pár, Bol és Rial a háború sújtotta Dél-Szudánból menekül Angliába. Az út során több társuk, köztük a lányuk is a tengerbe veszik, nekik azonban meg kell próbálniuk túllépni a tragédián – vagy inkább tragédiák sorozatán –, hiszen várja őket a biztonságos otthon és az új kezdet. Bár Londonban nem fogadják őket kitörő örömmel, mégis, mondhatni, tárt karokra találnak: letelepedési engedélyt kapnak, s egy házat, amely ugyan felújításra szorul, de csak az övék – s amelyről a fásult szociális munkás nem győzi hangsúlyozni, hogy kétszer akkora, mint a sajátja. Ám ahogy telnek-múlnak a napok, kiderül: valami nagyon nem stimmel a házzal…

A „valami nagyon nem stimmel a házzal” egyébként a horror műfajának egyik legnépszerűbb témája. Az ártatlanok (The Innocents, 1961), A ház hideg szíve (The Haunting, 1963), Ragyogás (Shining, 1980), Átkozottak otthona (The Haunted, 1991), Temetetlen múlt (What Lies Beneath, 2000), Más világ (The Others, 2001), A rettegés háza (The Amityville Horror, 2005), Árvaház (El Orfanato, 2007), Insidious – A gonosz háza (Insidious, 2011), Démonok között (The Conjuring, 2013)… És még hosszan, nagyon hosszan sorolhatnám, ugyanis már-már megszámlálhatatlanul sok olyan filmalkotás született, amely egy gonosz lakta házat állít a középpontba, vagy éppen magát a házat teszi meg főgonosznak. Egyes filmek esetén valóban a ház a „ludas”, ily módon az épület múltja tör az ott lakókra, más filmeknél viszont a házban élők feldolgozatlan traumái kísértenek a falak között, s üzenik egyre rémisztőbben és erőszakosabban: az újrakezdéshez nem elég elköltözni, tudniillik a traumákat viszed magaddal.

Na, igen: a kísértetjárta ház remek, lehetőségekkel teli horror-motívum. Teret enged az ijesztegetésnek, a zsigeri élménynek, valamint az allegóriának és a metaforikus történetmesélésnek is – ez utóbbiaknak persze csak akkor, ha az alkotók nem elégednek meg a klisék (nyikorgó padló, kialvó fények, itt-ott felbukkanó szellemek stb.) fantáziátlan, pusztán a borzongatás céljából való használatával és egy olyan történettel, amelyben semmi mélység és eredetiség nincs.

E ponton nyugodtan kijelenthetem: Remi Weekes és alkotótársai határozottan nem elégedtek meg a klisékkel! Továbbá: az általuk elmesélt történet nemcsak mély és eredi, de messzemenőkig aktuális és kikerülhetetlen is. Sőt, akár azt is mondhatnám: igazi.

A Remi Weekes, Felicity Evans és Toby Venables által jegyzett forgatókönyv amellett, hogy odaadó figyelemmel, megingathatatlan egyensúlyra törekedve olvasztja egymásba a horrort és a drámát, a valóságot is a cselekmény szövetébe emeli, elég hitelesen és profin. Így válik az új otthon, az egykor valaki másnak a háza a menekülés, a túlélés, a bűntudat, az elveszettség, a kirekesztettség, az otthon- és identitáskeresés, a múlttal való szembenézés, a beilleszkedés horrorjának metaforájává. És így válik a Kinek a háza? azzá a filmmé, amelyre jelen pillanatban igen nagy szükségünk van. Hogy miért? Mert releváns kérdéseket fogalmaz meg, s realisztikusan hív életre egyéni érzelmeket és fed fel társadalmi dilemmákat. És akkor azt se felejtsük el, milyen elegánsan lehel igazi lelket a kísértetház őszintén szólva igencsak agyonhasznált toposzába! Ehhez természetesen óriási segítséget nyújt Sope Dirisu (Bol) és Wunmi Mosaku (Rial), akiknek játéka épp olyan, mint a forgatókönyv: hiteles és profi. S ugyanez mondható el a képi és zenei világról is. Jo Willems a házban megelevenedő rémálmok félelmetes sokszínűségét és az utca, a bürokrácia labirintusának szürkéjét egyaránt életszerűen „festi meg”, Roque Baños zenéi pedig nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egyszerre rettegjünk és szakadjon meg a szívünk.

Mert pontosan ez történik velünk, miközben nézzük a Jordan Peele [Tűnj el! (Get Out, 2017), Mi (Us, 2019)] tehetségét, merészségét és lényeglátását idéző filmet, amely kíméletlenül szembesít minket azzal: vannak helyzetek, mikor kint és bent is csak nehézség, félelem és fájdalom várja az embert. És olyankor úgy tűnik, nincs is rettenetesebb kérdés annál: Hol van az otthon?

Látni kell, mert tehetséggel és emberséggel készített film. És mert őszintén s érzékletesen mesél a valóságról…

A Kinek a háza? a Netflixen látható.

Kapcsolódó cikkem:

A film, amely után félni fogsz a tükörképedtől – Mi (2019)