Ítélet nélkül a kábítószer-függőségről – Csodálatos fiú (2018)

Kokain, heroin, LSD, metamfetamin, ecstasy, mefedron, oxikodon, ketamin – sokunk számára ezek csak szavak, ám temérdek ember van szerte a világban, aki képtelen szabadulni a kábítószertől. Éppen egy ilyen személy, s az ő édesapja küzdelmeiről szól a belga rendező, Felix Van Groeningen első angol nyelvű filmje, a Steve Carell és Timothée Chalamet főszereplésével készült Csodálatos fiú (Beautiful Boy, 2018), amely ítélet nélkül, őszintén beszél a kábítószer-függőségről, s a kegyetlen következményekről.

„A fiam mostanra már mindenféle kábítószert kipróbált, de legjobban a kristálymetre kattant rá. Szeretném tudni, mit művel vele ez a szer. És azt is, hogyan segíthetek.” E mondatokkal kezdődik a Csodálatos fiú. Egy kétségbeesett édesapa mondatai ezek, aki mindössze egyetlen dolgot szeretne: megmenteni a fiát, az ő csodálatos fiát. Nicolas ugyanis valóban csodálatos fiú: éles eszű, érzékeny, tisztelettudó gyermek, aki egyszer csak belecsúszik a drogfüggőségbe, magával rántva a mélybe egy egész családot. Ez a család pedig nem feltétlenül az a közeg, amelyet a kábítószer szó hallatán hirtelen elképzelünk… Az újságíróként dolgozó David jómódban és szeretetben él második feleségével és két gyermekükkel, s otthona előző házasságából született fia, Nicolas számára is csak idillt tartogat. Csakhogy a kábítószer nem válogat; nem érdekli, mennyi pénzed van, mennyi szeretetet és bizalmat kapsz – mutat rá a film, amelynek története nem csupán fikció.

A Csodálatos fiú két bestseller, David és Nic Sheff memoárja nyomán készült, ám nem véletlenül viseli az édesapa kötetének (Beautiful Boy: A Father’s Journey Through His Son’s Addiction) címét – a filmben elsősorban az apa nézőpontját ismerhetjük meg. A különféle leszokási kísérletek, elvonókúrák elvetélt kísérleteknek bizonyulnak, mígnem a fiáért kezdetben foggal-körömmel küzdő apa eljut a feladásig. Meddig tud kitartani egy szülő? Mit tehet azért, hogy megmentse a gyermekét? Van más eszköz is a kezében, vagy csak a szeretet? Mikor veszik el a remény? Ezekkel a kérdésekkel szembesül David, és ezekkel a kérdésekkel szembesíti a nézőt a film, amelynek fókuszában nem egy kábítószerfüggő fiatal és nem is e drogfüggő fiatal apja áll, hanem egy apa-fiú kapcsolat, amelyet a lehető legmélyebben átsző a szeretet. „Mindennél” – ezt mondja David és Nic minden alkalommal, mikor búcsút vesznek egymástól. Így fejezik ki, hogy a világon mindennél jobban szeretik egymást, és ez a szeretet a történet minden percéből sugárzik.

„Hunyd le a szemed, ne félj, a szörny elment, elszaladt, és az apád itt van” – énekli John Lennon a Beautiful Boy című dalában, és e sorokkal altatja David a kisfiát, akit gyerekként és fiatal felnőttként is meg kell védenie a „szörnyektől”. David Sheff számára bizonyára igen sokat jelenthet ez a dal, a róla és fiáról szóló film azonban nemcsak címválasztásával kapcsolódik szorosan a zenéhez. A Csodálatos fiú telis-tele van remekül megválasztott dalokkal: Nirvana-, Sigur Rós- és David Bowie-számok egyaránt felhangzanak benne, ugyanakkor az atmoszférateremtő hanghatásoknak legalább akkora jelentőségük van, mint a zenei betéteknek. A zene, mint tudjuk, igen hasznos eszköz a néző érzelmeinek irányítására, de a Csodálatos fiú alkotói nem élnek vissza ezzel az eszközzel, a hatásvadászat így teljes mértékben hiányzik a filmből, ami véleményem szerint nagy erénye.

Ám a legnagyobb erénye a színészi játék! A Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című filmmel berobbant, s a Lady Birdben (2017) is remekelő Timothée Chalamet újfent biztosít minket arról, hogy ideje a legtehetségesebb színészek között emlegetnünk a nevét. Az általa megformált karakter egyik szélsőségtől a másikig csapódik: egyszer tiszta, máskor viszont felfoghatatlan eufóriát, megint máskor a tudata teljes szétesését tapasztalja meg, és Timothée Chalamet Nic minden egyes szélsőséges pillanatát hitelesen jeleníti meg. Steve Carell pedig… Nos, Steve Carell a 2014-es Foxcatcher után most újra megmutatja nekünk, hogy sokkal többre képes annál, minthogy mosolyt csaljon az arcunkra. A két főszereplő mellett fontosnak tartom még Oakley Bull és Christian Convery gyerekszínészeket is kiemelni, méghozzá azért, mert engem nemcsak a szülői, hanem a testvéri szeretet filmbéli ábrázolása is lenyűgözött, s ehhez nagy szükség volt a két kistestvért megformáló gyermekekre.

Az imént már használtam a hiteles szót, de most megteszem még egyszer, tudniillik Felix Van Groeningen filmje messzemenőkig hiteles. Természetesen ennek oka jórészt az, hogy valós történetből, ráadásul két nagy sikerű írásból dolgozott, melyek egyébként nemcsak visszaadják, de művészi módon reprezentálják a valóságot. Ez a művészi mód egyértelműen felfedezhető a filmen: Ruben Impens operatőr képein, a Nico Leunen vágó által zseniális arányérzékkel teremtett dinamikán, valamint a zene kitüntetett szerepén, David és Nic Sheff írói tehetsége pedig erősen érződik a szereplők fogalmazásmódján. Mindez azonban nem húzza ki a valóság ihlette cselekményt abból a mocsokból, amelyben a nézőnek is meg kell hemperegnie annak érdekében, hogy ne ítélkezzen. Márpedig ahogyan a film sem, úgy mi nézők sem ítélkezünk – se David, se Nic felett.

Felix Van Groeningen számára a Csodálatos fiú a nagy belépő Hollywoodba, és mit ne mondjak: olyan belépő ez, amely mellett nem lehet, de nem is szabad szó nélkül elmenni. Mélységes alázattal és empátiával készített film, amely mindenkit megszólít, és mindenkinek kötelező. A hatásvadászat hiánya és a némiképp távolságtartó attitűd miatt ugyan a végén elmarad a könnyáztatta katarzis, helyette azonban belénk karol megannyi lerázhatatlan gondolat, amelyek arra figyelmeztetnek: ez bárkivel megtörténhet.

Látni kell, mert a kábítószer-függőséget új nézőpontból megvilágító alkotás, amely nem a függőségre, hanem a függő és az érte küzdő család viszonyára helyezi a hangsúlyt.

A Csodálatos fiú január 31-étől látható a mozikban a Mozinet Kft. forgalmazásában.