Mi az a Kulesov-kísérlet?

Mivel az előző Mi az a…? cikkemben a montázst mutattam be nektek, úgy döntöttem, most a hozzá kapcsolódó Kulesov-kísérletet fogom. Elárulok valamit: a kémiai kísérletek mindig is hidegen hagytak – gondolom azért, mert már a számokkal sem vagyok jóban –, Lev Kulesov montázskísérlete viszont egyszerűen letaglózott. Biztos vagyok benne, hogy ez veletek sem lesz másként.

Az 1899-ben született Lev Kulesov filmrendezőként, teoretikusként és pedagógusként egyaránt tevékenykedett. Mint azt az előző cikkből már tudjuk, ő is a szovjet avantgárd film jelentős alakja volt, aki az 1920-as években sajátos nézeteivel hívta fel magára a figyelmet; elsősorban az orosz-szovjet filmvilág figyelmét. Ebben az időszakban a fiatal szovjet rendezők eltökélték, hogy szakítanak a forradalom előtti filmkészítési hagyományokkal. A valóság hiteles ábrázolását tűzték ki célul, elkötelezettségük pedig a vágásban nyilvánult meg a legjobban.

Modern vágási technikák jöttek létre, méghozzá két okból: az egyik a múlttal való agresszív szembefordulás volt, a másik pedig gazdasági természetű. „Minthogy kevés volt a filmnyersanyag, a mozi fejlődésének egyik útja régi filmek, sőt negatívok újravágása volt. Tekintettel erre, a Moszkvai Filmbizottság produkciós részlegénél külön újravágási osztály alakult. Vlagyimir Gargyin – a montázs első szovjet teoretikusa – 1919. február 10-én előadást tartott az újravágási osztályon a montázsról, mint a filmművészet egyik alapjáról. Az előadás nagy hatást tett kollégáira, kiváltképp Lev Kulesovra, akinek híres »kísérleteit« a szovjet montázskoncepció kiindulópontjának tekintik.”

Kulesov híressé vált kísérlete abból állt, hogy az Ivan Mozzsuhin színész arcáról készített közeli állókép mellé három különböző másik képet vágott: egy tányér levest, egy koporsóban fekvő halottat, valamint egy pihenő nőt.

A képek egymás mellé helyezése azt eredményezte, hogy a nézők azt érezték, a színész arckifejezése megváltozott, miközben a háttér, melyet egy ismeretlen, forradalom előtti filmből vettek, változatlan maradt. „Ezzel a kísérlettel Kulesov a montázs azon törvényeit kívánta igazolni, amelyeket ő fedezett fel: a filmben a montázssor jelentését nem a montázs elemeinek tartalma határozza meg, hanem az egymás mellé rendelésük.” Kulesov kísérlete tehát arra mutat rá, hogy a film és a benne látható képek üzenete nem csupán a látvány, hanem a képek egymás után illesztése, vágása során alakul ki. Ezt támasztja alá az is, hogy a kísérletben részt vevő nézők más-más érzelmeket véltek felfedezni ugyanazon az arcon, mikor más képet rendeltek hozzá.

A Kulesov-kísérletet a filmtörténet számos alakja tekintette referenciának, ami nem véletlen. E kísérlettel a szovjet film alakja amellett, hogy halhatatlanná emelte saját nevét, azt is bebizonyította, hogy „valamely képsor jelentését nem a képek önálló tartalma, hanem összefüggésük, egymásra gyakorolt hatásuk határozza meg”. Persze, a Kulesov által egymás mellé rendelt képek befogadása esetén a nézőt mint passzív szemlélőt szólítja meg a film, mégis: valóban éhséget olvasunk le a színész arcáról, ha mellette egy tányér levest látunk, aztán pedig szomorúságot, mikor a koporsót… És ez akkor is így van, ha közben emlékeztetjük magunkat arra, hogy a színész arckifejezése mindegyik esetben ugyanaz.

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Alfred Hitchcock filmjeiben mindig kiemelt szerepe van a vágásnak. Így van ez a Hátsó ablak esetén is, amely készítése során Hitchcock – saját bevallása szerint is – alkalmazta a Kulesov-kísérletet, vagyis figyelembe vette, miként hatnak a nézőre az egymás után vágott filmképek.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára