Mi az a remake?

Igen-igen, tisztában vagyok vele, hogy a remake jól ismert és gyakran használt kifejezés, amely egy nagy – vagy esetleg kevésbé nagy – sikerű film újraforgatott verzióját jelenti. Tegnap épp egy ilyen mozifilmet néztem, s ahogy a játékidő letelte után sétáltam ki a teremből, annak a barátomnak a sziluettje rajzolódott ki a fejemben, aki minden új verzió kapcsán megkérdi: „Miért kell remake-et csinálni? Mármint a nyilvánvaló anyagi hasznon kívül…” Nos, ezt a kérdést talán sosem tudom egyszer és mindenkorra megválaszolni, de azért arról mesélhetek, mire jó, és pontosan mi is az a remake.

A Film- és médiafogalmak kisszótárának lényegre törő definíciója szerint a remake – durva fordításban újracsinálás – „egy korábban többnyire már nagy sikert aratott mozidarab új színészekkel, fejlettebb technikai körülmények között, esetleg megváltozott rendezői koncepcióval való újraforgatása”.

Az újraforgatott filmeket tehát meg kell különböztetnünk az adaptált, esetleg újraadaptált filmektől. Az adaptáció elsősorban az eredeti irodalmi – vagy zenei, színházi – anyaghoz nyúl vissza, a remake ellenben mindig az eredeti filmhez. És ha visszatekintünk az elmúlt néhány évre, kis túlzással élve arra a megállapításra juthatunk, hogy „manapság már szinte minden új film valaminek a remake-je”. Na, igen: a filmtörténet számos klasszikusát forgatták már újra. Például Josef von Sternberg A kék angyalját (Der blaue Engel, 1930), Alfred Hitchcock Psychóját (1960), Jean-Luc Godard Kifulladásigját (À bout de souffle, 1960), és, hogy a magyar klasszikusokat se hagyjam ki: a ’30-as évek imádott filmjei közül a Hyppolit, a lakájt (1931) és a Meseautót (1934). A remake-et általában új rendező és stáb készíti, de természetesen az ellenkezőjére – arra, hogy az eredeti változat rendezője forgatja az új verziót – is van példa. Nézzünk is kettőt! Hitchcock 1956-ban forgatta újra a 1934-es Az ember, aki túl sokat tudott (The Man Who Knew Too Much) című sikerfilmjét, Cecil B. De Mille pedig szintén 1956-ban az 1923-as Tízparancsolatot (The Ten Commandments).

A remake rendkívül népszerű Hollywoodban, illetve a közönségfilmeket készítő direktorok körében. Ehhez azonban hozzá kell tennünk azt, hogy bár az újraforgatott változatot a közönség részéről mindig jelentős várakozás övezi, az – sajnos vagy nem sajnos – csak ritkán éri el az eredeti film hatását, színvonalát. De mi ennek az oka? – tehetjük fel a kérdést. Az egyik legfőbb ok elég nyilvánvaló: a remake mindig az eredeti filmhez nyúl vissza, és azt igyekszik új köntösben tálalni, ám egy klasszikust túlszárnyalni nem egyszerű, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy lehetetlen feladat. A rendezők és a nagy stúdiók mégis ontják magukból a remake-eket, amelynek oka az én filmkedvelő barátom szerint természetesen az, hogy a nyilvánvaló anyagi haszon lebeg a szemük előtt… Ezzel némiképp egyetértek, hiszen számos silány, ötlettelen és nem méltó másolatot láttam már, néha viszont belefutok igazán értékes és hasznos (újra)alkotásokba is, amelyek láttán mindig felsóhajtok: „Na, ezért érdemes remake-et csinálni!”

A hasznos szót kifejtem, ez alatt ugyanis azt értem, hogy – szerintem – egy remake-nek, tehát egy már ismert és jó esetben kedvelt film újraforgatásának akkor van létjogosultsága, ha tiszteleg az eredeti előtt és még hozzá is ad valamit. Sokszor persze, a remake arra szolgál, hogy egy külföldi filmet az amerikai közönség számára is be lehessen mutatni – igen, itt most a japán eredetiből készült A körre (The Ring, 2002) gondolok –, illetve arra, hogy az alkotók a múltból a jelenkorba, vagy egy másik világrészre emeljék a cselekményt. És mindezzel nincs is semmi baj, ahogy azzal sincs, ha modern technikákkal szeretnének új életet lehelni egy már ismert történetbe. A baj akkor van, ha elfeledkeznek arról, milyen magasra tette a lécet az eredeti…

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Mindezek után egy pazar remake-et, és annak eredeti változatát ajánlom nektek: Luca Guadagnino Sóhajok (Suspiria, 2018) című alkotását, valamint a horror olasz nagymestere, Dario Argento 1977-es, azonos című klasszikusát. A Sóhajok 1977-es eredetije kultikus mű, amely magában hordozza Argento sajátos, utánozhatatlan stílusának esszenciáját. E tényt szem előtt tartva álmodta meg a remake-et a Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című filmmel berobbant Luca Guadagnino, aki nemcsak tiszteleg az eredeti film előtt, de át is lépi – sőt, ugorja – azt a lécet, amelyet a horror mestere egyébként igencsak magasra tett.

A Sóhajok új verziójáról írt kritikámat ITT olvashatjátok.