Filmek térből és időből

A sorompók lezárulnak (1952) és az olasz neorealizmus

Vittorio De Sica 1952-ben készítette el A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952) című filmjét, mely egy társadalom peremén élő nyugdíjas úr, Umberto D. mélyen megható története. Bár az olasz neorealizmus stílusirányzata kapcsán elsősorban a – szintén megindító és fantasztikus – Biciklitolvajokat (Ladri di biciclette, 1948) szokták emlegetni, én most Vittorio De Sica alkotását ajánlom a figyelmetekbe – mert csodaszép és őszinte film azokról az érzelmekről, amelyekről szinte lehetetlenség beszélni.

Előtte azonban ismerkedjünk meg az olasz film 1940-es, 1950-es években kibontakozó, mozgalomszerű stílusirányzatával, az olasz neorealizmussal, amely jelentős fordulatot hozott a filmről való gondolkodás európai történetében. Az irányzat kialakulásában nagy szerepe volt a vesztes háború okozta szenvedéseknek, az olasz fasizmus összeomlásának és az ellenállási mozgalom eseményeinek. Alkotóira komoly hatással voltak Balázs Béla írásai, a szovjet avantgárd művészeinek elméleti munkái, de mélyen megérintette őket a magyar Szőts István Emberek a havason című, Velencében is bemutatott filmje, valamint számos, a Bianco e Nero és a Cinema című olasz folyóiratok hasábjain megjelent tanulmány, Umberto Barbaro és Luigi Chiarini írásai.

A sorompók lezárulnak

Fotó: nwfilm.org

Az 1943-ban Barbaro által megfogalmazott neorealista kiáltvány szerint az olasz film új nemzedéke megelégelte a „naiv és modoros konvenciókkal teli groteszk filmcsinálmányokat”, a Mussolini diktatúrája alatt felépített Cinecitta (Filmváros) százszámra gyártott hazug „fehértelefonos” szalonvígjátékait. A neorealizmus kifejezést azonban nem ő használta először, hanem Mario Serandrei vágó és forgatókönyvíró, aki Luchino Viscontihoz szóló levelében a Megszállottság (Ossessione, 1943) kapcsán írta le, amely a neorealizmus előhírnökének, sőt első darabjának tekinthető.

Az új irányzat alkotói – többek között Roberto Rossellini, Luchino Visconti, Vittorio De Sica, Cesare Zavattini, Giuseppe De Santis, Pietro Germi, Luigi Zampa és Alberto Lattuada – az olasz népélet hiteles képét tárják a nézők elé, érzelemgazdagon, drámai erővel. Filmjeik hatalmas tablókban beszélnek az egyszerű emberek valódi problémáiról.

A neorealista filmek hőseit gyakran amatőr szereplők alakították, de olyan jelentős színészek is feltűntek a mozgalom idején, mint például Anna Magnani. Ahogy azt már az imént is említettem, a legelső neorealista filmek egyike – még a Mussolini-korszakból – Visconti Megszállottság című munkája, melynek érdekessége, hogy egy azóta is többször feldolgozott amerikai bűnügyi történetet, James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című művét adaptálja az olasz országutak világára. Az irányzat talán legfontosabb, világsikert aratott filmje, a Róma, nyílt város (Roma, cittá aperta, 1945) a második világháború után született meg, de az olasz neorealizmus legjelentősebb alkotásai közé tartozik még a Paisá (1946), a Biciklitolvajok, valamint a Csoda Milánóban (Miracolo a Milano, 1951) is.

A sorompók lezárulnak

Fotó: imdb.com

Az olasz neorealizmus képviselői az amatőr színészek alkalmazása mellett előnyben részesítették a helyszíni felvételeket, a természetes fény használatát, valamint az alsóbb osztályokra koncentráló történeteket. Filmjeiket kritikai szemlélet jellemzi, valamint az a fajta drámaiság, mely mutatja, hogy a filmkészítők valóban kimentek az utcára, hogy megleljék (és megmutathassák) a kortárs szociális problémákat. A neorealizmus azonban az 1950-es évek második felére kifáradt és egyre sematikusabbá vált. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nyomtalanul eltűnt volna: eredményeit az olasz film olyan egyetemes jelentőségű alkotói gondolták tovább, mint Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini, Michelangelo Antonioni; akik egyébként mindhárman közreműködtek neorealista filmekben.

Az olasz neorealizmus irányzata tehát – elsősorban stiláris szempontból – döntő hatást gyakorolt a modern filmre, emellett pedig olyan műveket hagyott az utókorra, amelyek a hétköznapi emberek drámáit helyezik a középpontba és felhívják a figyelmet arra, hogy mindenki számít. Tökéletesen illeszkedik e tematikába Vittorio De Sica 1952-es filmje, A sorompók lezárulnak, melynek főhőse egy nyugdíjas úr, akinek egyetlen társa van csak az életben, a kutyája. Már a lakbért sem tudja fizetni, szobájába pedig új lakót költöztetnek, amíg ő kórházban van. Elkeseredettségében úgy dönt, öngyilkos lesz, hűséges kutyája azonban emlékezteti rá: van remény.

A sorompók lezárulnak

Fotó: imdb.com

Az olasz neorealizmus egyik legszebb darabja ez, mely annak ellenére, hogy magányról és kétségbeesésről szól, arra mutat rá, hogy még a legnyomorúságosabb élet is értékes. Tudom, ez a mondat arra enged következtetni, hogy giccses alkotással állunk szemben, erről azonban szó sincs. Az öregség, az egyedüllét és a kiszolgáltatottság olyan módon jelenik meg Vittorio De Sica filmjében, ahogy talán sehol máshol. A rendező távolságtartással ábrázolja Umberto D. történetét, amelyből így – szerencsére – hiányzik a didaktikusság és a néző tudatos (és kiszámítható) megríkatása. Persze, A sorompók lezárulnak ilyenformán is igen megható; olyannyira szépen és szerényen mesél a legmélyebb emberi érzelmekről és végső soron az életigenlésről, hogy valóban nehezen találni hozzá foghatót.

Miért kötelező? Mert realisztikus, a hétköznapi élet történéseit pontosan lekövető alkotás, amely egyazon történeten belül képes megmutatni a könyörtelenséget, a nyomorúságot és az életigenlést. Szentimentálisan hangzik, de ha „A remény hal meg utoljára.” mondat mozgóképes megnyilatkozását akarjuk látni, akkor ezt a filmet kell megnéznünk.

Kapcsolódó cikkeim:

Aki tudta: az érzelmek időtlenek

Kötelező filmek – Mamma Róma (Mamma Roma, 1962)

Kötelező filmek – Megszállottság (Ossessione, 1943)

Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Film- és médiafogalmak kisszótára/André Bazin: Mi a film?

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek