Eszter és Anita moziba megy – Portré a lángoló fiatal lányról (2019)

Anita és én újfent leültünk „mozizni”. Ezúttal én választottam filmet, így a Portré a lángoló fiatal lányról (Portrait de la jeune fille en feu, 2019) került sorra, amely véleményem szerint festői, gyönyörű, érzelmes szerelmes történet. Anita azonban másként vélekedik róla, s így fogalmaz: „számomra jelentős mértékben Szólíts a neveden-koppintás”. Szóval most először nem értettünk egyet, de így még izgalmasabb és érdekesebb volt a közös cikkírás!

A Portré a lángoló fiatal lányról cselekménye a XVIII. században játszódik egy Bretagne-ban található szigeten, amelyet meredek sziklaszirtek és tajtékzó hullámok vesznek körül. Ide érkezik a fiatal festőnő, Marianne, hogy portrét fessen a grófnő lányáról, Héloïse-ról. A megrendelt festmény azonban nem egy egyszerű portré, hanem egy hamarosan megköttetendő házasság záloga: a tervek szerint a Héloïse-ról készült mű egy milánói úrhoz kerül, aki a kép alapján dönt arról, hogy feleségül veszi-e a lányt vagy sem. Ám a kolostorból csak nemrégiben hazatért Héloïse hallani sem akar az elrendezett házasságról. Anyja számításait keresztülhúzva a korábban hozzájuk szerződött festőknek egész egyszerűen nem volt hajlandó modellt állni – úgyhogy a grófnő cselt eszel ki, és arra utasítja Marianne-t, hogy társalkodónőnek adja ki magát, s titokban, emlékezetből fesse meg a portrét. A tengerpartra tett közös séták lehetőséget adnak Marianne számára, hogy megfigyelhesse és megjegyezhesse Héloïse vonásait, idővel viszont közelebb kerül hozzá, mint gondolta volna…

Amiért imádtuk

Eszter: Rögtön el kell mondanom: engem már az első néhány percben magával ragadott ez a film. Tetszett, hogy a rendező, Céline Sciamma egy flashforwarddal indít, vagyis a játékidő legelején rögtön egyértelművé teszi: visszaemlékezést fogunk látni. S hogy arról is biztosít minket: igen, jól tudjuk, mi lesz a visszaemlékezésben megelevenedő történet vége, és nem az a lényeges. Ez persze, lehetne negatívum is, ám számomra egyáltalán nem volt az. Méghozzá azért nem, mert Céline Sciamma képes a végkifejlet tudatában lévő nézőt is elvarázsolni – engem legalábbis képes volt. Részben annak köszönhetően, hogy jórészt pontosan tudtam – vagy inkább éreztem –, mikor mi következik, nem a cselekmény alakulására, hanem a milyenségére figyeltem. Illetve a részletekre. Egy kézmozdulat, egy hiányolt mosoly, egy pillantás… – az ilyen apró részleteknek óriási jelentőségük van a filmben, amely a szerelem mellett az alkotásról, a mű és a művész viszonyáról, az alkotó teremtő tekintetéről, sőt: a tekintet erejéről szól.

Marianne kezdetben „távolról” figyeli Héloïse-t, egyhamar azonban olyan közel kerül hozzá, hogy már a képzeletében is őt látja. Tökéletesen ismeri a vonásait, a testtartását, ruhájának gyűrődéseit, ám nem lesz elégedett az elkészült képpel, hiszen addigra már többet lát a lányból, mint vonásokat. Lassacskán megfigyelőből résztvevővé válik, s a tekintet, amely a munkáját szolgálta, már mondhatni őt szolgálja. Furcsának tűnhet ez a megfogalmazás, de valóban ez történik: a két nő közötti viszony a gyanakvó távolságtartástól a kölcsönös szimpátián át a dacon, a dühön, a vonzalmon és vágyakozáson keresztül végül eljut a beteljesült szerelemig, s a portré, amely egyértelműen magában hordozza az örökre szóló elválást, akkor lesz tökéletes, mikor Marianne a szerelme arcát nézi és igyekszik azt az eszébe vésni.

Ezen a ponton – hiába evidens – ki kell emelnem: a Portré a lángoló fiatal lányról két nő szerelmét állítja a középpontba, ráadásul egy olyan korban, amikor már az is nehézséget jelentett, ha az ember nőnek született. És ez a kor nem csupán díszlet! A rendező nyilvánvalóvá teszi: hiába adatik meg női hőseinknek néhány nap a „világ” nélkül – mikor is az anya elutazik, és ők egyedül maradnak a kúriában –, a sorsukról nem dönthetnek. A társadalmi elvárások bemutatását azonban nem tudja le ezzel a jelzésértékű közléssel! Elhangzik például egy dialógus arról, hogy a női festőnek tilos férfiakról portrét készítenie, s abba is bepillantást nyerünk, hogyan zajlott az abortusz a korszakban. Persze, ezeknél többet, sokkal többet is meg lehetne mutatni és el lehetne mondani, a hangsúly azonban a két fiatal lányon s az ő szerelmükön van, ennek a szerelemnek az átéreztetésében (!) pedig kiváló munkát végzett a rendező! És én ezt imádtam a legjobban – hogy a bőrömön, a testemben, a csontjaimban is éreztem, amit ők, s az utolsó jelenetet nézve nem csak úgy potyogtak a könnyeim, hanem szinte minden korábbi szerelmemet újra átélve zokogtam.

Anita: Még mielőtt válaszolok erre a kérdésre, le kell szögeznem: sajnos vagy sem, a Portré a lángoló fiatal lányról számomra jelentős mértékben Szólíts a neveden-koppintás, annyi különbséggel, hogy két nő szerelmét látjuk, francia változatban. (Tudom, sokan éltek hasonló párhuzammal, ám a film megtekintése előtt nem olvastam kritikákat, direkt, így erről fogalmam sem volt, pusztán a benyomásaimra hagyatkoztam.) Ezt csak azért kellett tisztáznom, mert a teljes játékidő alatt ez a zavaró és nyomasztó hasonlóság járt a fejemben, és mivel a Szólíts a neveden-t semmiben sem tudta felülmúlni számomra, nehéz attól független filmként tekintenem rá. Ezért vagyok bajban azzal, mit is írjak a fenti megállapításra. Ugyanis én egyáltalán nem imádtam. Ugyanakkor van, ami megfogott benne: ilyen volt a kép világ, a környezet, ahol játszódik a film, a színek harmóniája, a tenger és a sziklák motívuma, a premier plánok – ezekért amúgy is odavagyok –, a rejtett utalások, a szemek játéka, valamint a film nagyon találó, metaforikus címe.

Mielőtt rátérek a következő pontra, olyat teszek, amire eddig nem nagyon volt példa: kicsit vitatkozom Eszterrel – bár nehezemre esik, ugyanis Eszter oly’ gyönyörűen, érzelemdúsan írt a filmről, hogy se szívem, se bátorságom nincs ellentmondani neki. Ám – tudom, megbocsát 🙂 – mégis meg kell tennem – nem szakmai szempontból, pusztán a benyomásaim alapján.

Az egyik ilyen „vitapont” a visszaemlékezés. Ezt direkt nem írom az Ami zavart minket-részhez, mert a film egészét tekintve nem volt kirívóan zavaró. Mindössze annyit jegyzek meg: míg Eszter pozitívumként, én inkább negatívumként értékelem, hogy már a film elején, abból a pár szóból, pillantásból, könnyből tudtam, bármit is fogok látni az elkövetkezendő két órában, annak szomorú vége lesz. Már a „portré” – amely közel sem volt az – bemutatása és az arról való keserédes beszélgetés is arra engedett következtetni, hogy maximum boldog pillanatokat várhatok, véget semmiképp.

A másik „vitapont” – de csak részben –, hogy Eszter azt írta: ezek a nők „a sorsukról nem dönthetnek”. Abban egyetértek Eszterrel, hogy Héloïse valóban nem rendelkezik szabad akarattal: férjhez megy, hiszen be kell teljesítenie nővére sorsát. Marianne-nal ugyanakkor más a helyzet, ami egy tengerparti beszélgetésből ki is derül: ő választhat. Sőt messzebb megyek: ő élhet olyan jogokkal, amelyekkel akkoriban csak férfi élhetett.

Ami zavart minket

Eszter: Bár – amint az mostanra már bizonyosan nyilvánvaló – én roppant mód beleszerettem ebbe a filmbe, azért volt, ami zavart. Vagy inkább úgy fogalmaznék: ami a megtekintése közben megakasztotta a figyelmem. Sok helyen olvastam, hogy „akinek tetszett a Szólíts a neveden, az semmiképpen se hagyja ki”, arra azonban nem gondoltam, hogy konkrét jeleneteket fog felidézni bennem. Ez természetesen nem kellene, hogy olyan nagy baj legyen, engem azonban tényleg kizökkentett…

És van még egy! A kamera olyan, mintha a festő tekintete lenne, ami egyébként remek fogás, hiszen a néző mintegy egybeforr a kamerával, s akaratlanul is tüzetesen megfigyel minden egyes részletet, én viszont azt éreztem, hogy ez az ösztönzés a rendező részéről már túlzottan didaktikus és talán kicsit felesleges is.

Anita: Leginkább a sok hasonlóság zavart a Szólíts a neveden-nel. Kezdve az alapszituációval – ti. azonos neműek közötti tiltott szerelem –, folytatva a görög történetes párhuzammal és az áthallásos beszélgetésekkel (akkor is, amikor maguk között voltak, ahogyan az említett filmben is). Emellett a sziklánál elcsattanó csók nagyon emlékeztetett arra a híres jelenetre, amikor Elio és Oliver a falnál állva szintén lopott csókra vágyakoznak. Ami pedig ezeken kívül zavart, az inkább érzelmi/lelki, semmint szakmai kérdés: sokszor bizony untam. A kiszámíthatósága miatt. A sok egyezés miatt a Szólíts a neveden-nel. És amiatt, hogy nekem iszonyúan hiányzott belőle az erő, a szenvedély – pedig a titkolt, tiltott szerelem természetéből fakadóan mindig izgalmas és érzéki. Voltak pillanatok, persze – például a tengerparti sírós-vallomásos jelenet –, amikor éreztem a dinamikát, túlfűtöttséget, de szerintem többet is elbírt volna a film.

Amiért nem akartuk kihagyni

Eszter: Egyrészt: megbabonázott az előzetese. Másrészt: sorra jöttek a hírek… Hogy Cannes-ban percekig tartó álló tapssal fogadták. Hogy elnyerte a legjobb LMBTQ-filmnek járó Queer Palmot és a legjobb forgatókönyv díját. Hogy az Indiewire „festői mestermű”-ként írt róla. És még sorolhatnám. De, ami még ezeknél is jobban meggyőzött, az Céline Sciamma (vagyis a női történetek zsenije) eddigi munkássága volt. A Tomboy – amely egy olyan kislányról szól, aki fiúnak érzi magát – és a Csajkor – amelynek fiatal hősnői az identitásválsággal néznek szembe – nagy kedvenceim, amelyek meggyőztek arról, hogy Céline Sciamma lényeglátón és érzékenyen mesél a nőkről és a női lét különféle drámai határhelyzeteiről. És hogy őszinte legyek: ezt a Portré a lángoló fiatal lányról után is épp így gondolom.

Anita: Ennek most kivételesen nagyon egyszerű oka van: mert Eszter szerette volna, ha megnézzük. Én pedig bízom Eszter filmes ítélőképességében, abban, hogy tudja, mely filmekről lehet és érdemes beszélni. Ami nem azt jelenti, hogy tudja: az adott filmet mindketten szeretni fogjuk – ahogy most sem így lett –, ám azt igen, miként kell olyan filmeket választani, amelyek így vagy úgy megmozgatják az elménket, és beszélgetésre, véleményütköztetésre késztetnek. 🙂

Ezért nézd meg te is

Eszter: Ha röviden akarok fogalmazni, akkor azt mondom: azért nézzétek meg, mert valóban festői, gyönyörű, érzelmes szerelmes történet. Ha pedig kicsit hosszabban, akkor kiemelem, hogy – talán könnyedén megfejthető, de – szépséges metaforákkal, gondolatébresztően puritán, mégis elbűvölő képi világgal – amely bennem Caspar David Friedrich festményeit idézte fel –, finom színészi játékkal és igencsak kevés, de annál hangsúlyosabb zenével felépített film. Olyan, amelyben még a természetfeletti erőknek is van helyük. Olyan, amely a szereplők bensőjébe vezet minket. Olyan, amely eszünkbe juttatja a saját szerelmeinket. És olyan, mint a benne kulcsfontosságú szerepet betöltő Vivaldi-szerzemény, a Vihar, amelyet, ha egyszer hallottunk, sosem felejtünk el.

Anita: Noémie Merlant, vagyis a Marianne-t alakító színésznő játéka miatt feltétlenül, illetve az utolsó képkockákért. Azok a legszebbek.

 

Az Eszter és Anita moziba megy című cikksorozatunk célja – többek között – az, hogy kicsit bevonjunk benneteket is a közös barátnős mozizásainkba, s hogy figyelmetekbe ajánljuk azokat a filmeket, amelyeknek megtekintésére már a premier előtt alig várjuk, hogy rávegyük egymást. És persze, titeket! Szóval nagyon örülnénk, ha a cikkeink kapcsán írnátok nekünk, és megosztanátok velünk a gondolataitokat, érzéseiteket az adott filmmel kapcsolatban.

A sorozat cikkei felváltva jelennek meg itt, illetve az Anita szemével a világ oldalon!

A sorozat előző cikkei:

Eszter és Anita moziba megy – Köszönjük, hogy a hazáját szolgálta! (2017)

Eszter és Anita moziba megy – A láthatatlan ember (2020)