Horrorba bújtatott felnövéstörténet – Marianne (2019–)

Igen, tudom: már épp elégszer elmondtam, de azért elmondom most is, hogy valamilyen különös oknál fogva meglehetősen szeretem a horror műfaját. Persze, ez nem volt mindig így… Emlékszem, az egyetemi kötelező filmvetítések alkalmával, ha éppen horrorfilmet néztünk, az egyik lágyszívű professzor elém ült, és mikor már nem fröcsögött a vér vagy mászott a néző arca felé a hosszú fekete hajú, ijesztő tekintetű démon, rezignált nyugalommal megjegyezte: „már nézheti, Eszter”. Talán az ő kedvességének köszönhetem, hogy végül annyira beleszerettem a műfajba, de biztos vagyok benne, hogy a leginkább az számított, hogy megannyi kiváló, művészi minőségű horrort néztem végig a háta mögül. És ha már itt tartunk: a Netflix Marianne (2019–) című francia horrorsorozata szerintem neki is tetszene. Hogy miért? Mert mind a történet, mind a kivitelezés szempontjából kiemelkedő; sőt bátran mondhatjuk: művészi munka.

A sorozat főhőse egy fiatal és sikeres író, Emma Larsimon, akinek horrorisztikus regényeit a világ minden táján falják az olvasók. Emma azonban úgy dönt, szeretné más műfajban folytatni írói munkásságát, ezért egy utolsó kötettel befejezi a rémisztő regényfolyamot, amelynek főgonosza egy Marianne nevű boszorkány. Ekkor azonban nyilvánvalóvá válik, hogy e fiktív karakter nem is olyan fiktív, mint gondoltuk… Az írónőt meglátogatja az egyik gyermekkori barátja, akinek anyját megszállta Marianne, és azt üzeni Emmának: menjen haza a szülővárosába. Emma eleget tesz a kérésnek, ám a hazatérés nemcsak a boszorkánnyal való találkozást, hanem a múlttal, a bűntudattal és a traumákkal való szembenézést is jelenti számára…

A Marianne különleges sorozat: egyszerre nyugtalanító, feszültséggel teli horror, amely egy legyőzhetetlennek tűnő gonoszt állít a középpontba, és szofisztikált dráma, amely arra mutat rá, milyen nehéz feladat felnőtté válni, szembenézni a múlttal, felelősséget vállalni, megbocsátani. És mind horrorként, mind drámaként működik!

Ahogy néztem egymás után a részeket, Alfred Hitchcock és Stanley Kubrick munkássága rémlett fel bennem, de eszembe jutott jó néhány Stephen King-mű is, s azt éreztem: a feszültségkeltés, a gonosz megjelenítése és a horror műfaji elemeinek használata tekintetében semmi újat nem nyújt a Marianne. Mégsem tudtam szabadulni tőle… Méghozzá azért nem, mert hiába használ jól ismert sémákat, Samuel Bodin rendező meg tudja lepni a nézőt. És nem, nem a hirtelen felcsattanó hangokkal vagy előugró alakokkal – bár tény, ezekből is van bőven –, hanem azzal, hogy egyedivé és kiismerhetetlenné varázsolja az első ránézésre igencsak kiszámíthatónak tűnő történetet. Kezdetben azt hisszük, a tét a boszorkány legyőzése/visszaküldése a pokolba, később azonban rádöbbenünk, hogy sokkal több ennél.

A szemünk előtt Emma – és barátai – személyes tragédiája bomlik ki, s mi követjük őket a múltba, és meglátjuk, milyen traumákkal kell együtt élniük. Most, hogy szóba került a múltba való visszatekintés, felfedek előttetek egy fantasztikus rendezői fogást. A(z egyelőre) nyolcrészes sorozat minden egyes epizódja egy idézettel kezdődik, a jelenetek között pedig úgy ugrunk át, hogy egy könyv – amely egészen pontosan Emma könyve – lapjainak pergését látjuk. A flashbackeket pedig visszalapozás jelzi! Bevallom: engem nagyon megragadott ez a szerkesztésmód, akárcsak Philip Lozano operatőri munkája. Emma szülővárosa, a tengerparti Elden a nyugalom szigete is lehetne, ezt üzeni jó néhány harmonikus kompozíció, a képek többsége azonban sejtelmesen sugallja: itt nem a béke lakozik.

Meg kell, hogy mondjam: a Marianne számomra elsőként az Emma gyermekkori barátnőjének édesanyját alakító Mireille Herbstmeyerrel forrt össze, akinek megjelenése és játéka olyannyira erős és félelmetes, hogy két éjszaka is virrasztottam, és bosszankodtam, hogy kellett ezt nekem este nézni… Aztán valahol a harmadik rész környékén teljesen beszippantott az Emmát igen nyersen és magabiztosan megformáló Victoire Du Bois – akit a Szólíts a neveden (Call Me by Your Name, 2017) című filmben (Chiara szerepében) láttam először – alakítása, és onnantól nem is tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez a lány elképesztően tehetséges.

Elismerem: a Marianne nem forradalmi alkotás, de valóban művészi munka. És megérdemli a figyelmet, mert amellett, hogy gondosan és hatásosan felépített horror, mélyre ható dráma is, amely rámutat: a legfélelmetesebb dolgok megmutatásához nem is biztos, hogy kell boszorkány.

Látni kell, mert fontos kérdéseket vet fel, és mind a vizualitás, mind a színészi játék tekintetében kivételes. De nem könnyű megnézni, mert olykor tényleg piszkosul félelmetes…

A Marianne a Netflixen látható.