Látni kell

Kérlek, visszakaphatnám? – Őrzött idő (2017)

Édesanyám azt szokta mondani, hogy „a szeretteinket csak kölcsönbe kaptuk Istentől”. És milyen igaza van… Azt hiszem, semmiféle újdonságot nem mondok azzal, ha kijelentem: az ember életének szerves része valaki elvesztése, s az annak következtében érzett hiány – ahogy az elengedés is. A gyászt mind jól ismerjük, hiszen sokszor, sokféleképpen átéljük az időnk során; és valószínűleg mindannyian fohászkodtunk már úgy egy felsőbb erőhöz: „Kérlek, visszakaphatnám?”. Gyászolni lehet elszaladt éveket, elszalasztott lehetőségeket, régi szerelmeket vagy barátokat és persze, azokat a szeretteinket is, akiket már soha, egyetlen percre sem láthatunk viszont. A gyász ez utóbbi formájával a legnehezebb megküzdeni – éppen erről a küzdelemről szól az Őrzött idő (The Keeping Hours, 2017) című film, amely úgy bánik a különböző műfaji jellemzőkkel, mintha emberi érzelmek lennének.

Őrzött idő

Fotó: imdb.com

Meglehet, Karen Moncrieff neve első látásra nem ismerős, nem úgy a Sírhant művek (Six Feet Under, 2001–2005), valamint kiemelkedő rendezései: A halott lány (The Dead Girl, 2006) és A Cate McCall-per (The Trials of Cate McCall, 2013). Ezek ismeretében némiképp felvillanyozva kezdünk bele az Őrzött időbe – én legalábbis így indultam neki, és a lelkesedésem tíz, húsz, de még nyolcvan perc után sem hagyott alább. Karen Moncrieff 2017-es filmje ugyanis rendkívül izgalmas, mi több, sodró lendületű alkotás, amely nemcsak a történetével vállal nagyot, hanem annak elmondásával is. Jó, elismerem: a halál, a gyász és az elengedés kérdése igen hálás, mondhatni „biztos díjnyertes” téma, melyet, ha megbolondítunk egy kis pátosszal, akkor nem nyúlhatunk mellé, a rendező azonban egyáltalán nem a biztosra ment – ellenkező esetben nem romantikus drámát készített volna a thriller és a horror hatáselemeivel. Szóval nem, az Őrzött idő nem egy megúszós, könnyen fogyasztható csöpögős dráma.

De mielőtt folytatnám ezt a gondolatmenetet, nézzük a történetet. A cselekmény kezdetén rögtön egy esküvő előkészületeibe csöppenünk: Mark éppen feleségül veszi kisfia anyját, Elizabeth-et. Megvan a fogadalom, a gyűrűk ujjakra húzása, a torta, az első tánc, majd a gyönyörű, már-már giccsesen tökéletesen festő család tagjai autóba ülnek; irány a nászút. És akkor jön egy vágás, s éveket ugrunk előre az időben: Elizabeth újraházasodott, írt egy könyvet a gyászról, Mark pedig arra készül, hogy eladja az egykori családi házat. A padlásra menet felhívja egykori feleségét, hogy tudassa vele, bármit, amire igényt tart, elvihet, ám mielőtt elköszönne, hatalmas robajjal becsapódik körülötte minden ajtó, később pedig megjelenik a gyermek, akit évekkel korábban örökre elveszített. Ott áll előtte és azt mondja: „Anya mikor jön haza? Hiányzik.”

Őrzött idő

Fotó: imdb.com

A cselekmény további részleteibe nem megyek bele, mivel ennyi elég ahhoz, hogy lássátok, az Őrzött idő sajátos módon közelít a gyász kérdéséhez. A horror műfajának eszközeit használja; megijeszt, feszültséget generál és fenn is tartja azt, a célja viszont – a legtöbb horrorfilmmel ellentétben – nem a félelem- vagy a borzalomérzet keltése – ezért hát más műfajok eszközeit is beveti. Így lesz belőle különös hibrid, amely egyszerre romantikus, néha már-már túlzóan szép, de némiképp félelmetes is. Valami sajátos horror-romantika ez – gondoltam magamban, miközben néztem, hiszen az Őrzött idő legfélelmetesebb momentuma az kellene legyen, hogy megjelenik a halott gyerek szelleme. Ezt viszont inkább találjuk szépnek, mintsem félelemkeltőnek. És bár egy pillanatig elgondolkozunk azon, „vajon mit akar?”, viszonylag hamar felülemelkedünk mindazokon a horrorfilmes tapasztalatokon, amelyek azt sugallják, „nyilván rosszat”. Ahogy a szülők, úgy mi is elfogadjuk a helyzetet, és akárcsak ők, mi is sodródunk az eseményekkel.

Őrzött idő

Fotó: imdb.com

Közben pedig úgy játszanak az érzelmeinkkel, mint a filmes műfajokkal… Olykor mosolygunk azon, hogy a tenger hullámain megcsillanó napfény azért már tényleg túlzás, olykor viszont feloldhatatlan bizonytalanságba kerülünk és azt kérdezzük magunktól, lehetséges lenne-e máshogy cselekedni. Na, igen: sajátos horror-romantika hatja át ezt a filmet, amely minden műfajból annyit markol, amennyit nem szégyell. Ezt talán hibaként is felfoghatnánk, hiszen „egyszerű” romantikus drámaként is működne és akkor nem kellene az az elenyésző számú jump scare, de az Őrzött idő pont attól olyan különleges, hogy igazán egyik kategóriába sem tagozódik be. Ez a különlegessége szinte minden részletét áthatja: Carrie Coon és Lee Pace játékát, Anastas N. Michos képeit és Adam Gorgoni zenéjét. Aztán persze, ott van Rebecca Sonnenshine forgatókönyve is, amely több módon is a felejtés és az emlékezés problematikájára irányítja a figyelmünket.

Őrzött idő

Fotó: imdb.com

Az Őrzött idő ereje tulajdonképpen a maga sokféleségében rejlik. Ekként mutatja be a gyász természetét is, és bár messze nem olyan bőr alá kúszó, mint A Babadook (The Babadook, 2014), a maga módján nagyon hatásos.

Látni kell, mert fontos témát állít a középpontba, amelyről úgy mesél, hogy egyáltalán nem dönti el, mi is valójában. Ez pedig különös erény; mert ahogy az Őrzött idő nem határozza meg, hogy inkább romantikus történet, horror vagy dráma-e, úgy a gyászfolyamat átélése során mi sem feltétlenül tudjuk megmondani, hogy az elengedés mely fázisában vagyunk éppen.

Kapcsolódó cikkeim:

The Babadook (2014) – kritika

Mi az a sokkeffektus?

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek