Daniel Sánchez Arévalo – akinek nevéről nekem mindig-mindig az egészen zseniális Sötétkékmajdnemfekete (Azuloscurocasinegro, 2006) jut eszembe – a Tizenhét (Diecisiete, 2019) című filmmel tagadhatatlanul arra vállalkozik, hogy a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben beszéljen az emberi, s elsősorban a családi kapcsolatok erejéről, valamint arról, mennyivel könnyebb végigmenni azon az úton, amelyet nevezzünk csak életnek, ha nem vagyunk egyedül.
Főszereplőnk egy 17 éves fiú, Héctor, aki teljességgel megveti a szabályokat; egyetlen motivációja beteg nagymamájának gondozása. Mivel az otthonban, ahol a nagymama fekszik, hónapok óta képtelenek megjavítani a fűtést, Héctor ellop egy hősugárzót egy plázából, ennek következtében pedig igen hamar a fiatalkorúak javítóintézetében találja magát. Ahonnan természetesen – vagyis a természetéből fakadóan – folyamatosan szökni próbál. Egy napon azonban új és igen erős motivációra lel, az intézetbe ugyanis terápiás célzattal menhelyi kutyákat hoznak, hogy felelősségre és gondoskodásra tanítsák a fiatalokat, Héctor pedig teljesen beleszeret a hozzá kerülő kutyába és láthatóan semmi más nem foglalkoztatja többet – még a szökés sem. Ám akkor a kutyát örökbe adják valakinek, s ő a fejébe veszi, hogy visszaszerzi…
Fotó: netflix.com
Nos, ezzel a fordulattal veszi úgy igazán kezdetét a film, mi pedig izgalommal telve követjük Héctort és útitársait: az otthonból megszöktetett, haldokló(nak tűnő) nagymamát, a menhelyről elcsent háromlábú kutyát és Héctor bátyját, Ismaelt, aki azon igyekszik, hogy mindenáron megvédje a testvérét, s elérje, hogy még a születésnapja előtt visszamenjen az intézetbe és megússza a börtönt.
A két testvér – nem mellesleg – mostanra igencsak eltávolodott egymástól, szóval ez az út, amelynek célja kezdetben a szeretett kutya visszaszerzése, idővel szépen finoman átalakul egy egymáshoz és saját magukhoz vezető kalanddá, aminek sokkal nagyobb és erősebb hatással bíró tétje van.
A fő fókusz tehát a testvérek egymáshoz fűződő viszonya és annak fokozatos alakulása, ebben viszont egyáltalán nem mellékes, hanem nagyon is hangsúlyos elem a kutya keresésének, illetve a nagymama szülővárosába való visszavitelének motívuma. E motívumok egyébként bőven szolgálnak drámával és humorral, e kettő együtt pedig nagyon jót tesz a filmnek. A komédia és a tragédia egyensúlyának hála az alkotók könnyen elérik, hogy ne kiszámíthatónak, hanem végtelenül izgalmasnak, érdekesnek, s ami a legfontosabb: szeretnivalónak lássuk a történetet. És az is. Egy egyszerű, sallangoktól mentes, cseppet sem túlgondolt road movie, amelynek értéke és ereje éppen az egyszerűségében, a hétköznapiságában és az emberközeliségében rejlik. Valamint abban, hogy tényleg jó humorral és ítélet nélkül közelíti meg a hőseit, s magától értetődően szép.
Fotó: masala.com
És itt most a szépség mindenre vonatkozik. Szépen húzódik párhuzam a kutyához és a testvérhez való közel kerülés között, szépen rajzolódik ki a nagymama unokák életében betöltött szerepe, szépen fogalmazódik meg, mit is jelent a felelősségvállalás és a felnőtté válás, s szép, hihetetlenül szép a lezárás, amely után azonnal egy kicsit szebbnek látjuk a világot.
Ez a sok szépség, továbbá az átélhetőség nagyban köszönhető a két testvér erőteljes és jól körülhatárolható karakterének, valamint Biel Montoro és Nacho Sánchez természetes játékának, s annak, hogy az első pillanattól fogva működik kettejük között a kémia. Rendkívül szórakoztató és egyben megindító figyelni a perlekedésüket, s látni, miként kerülnek egyre közelebb egymáshoz és egy olyan jövőhöz, amelyre túlzás nélkül mondhatjuk: jó dolgokat tartogat.
Látni kell, mert egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató film, amely tele van szépséggel és szeretettel.
A Tizenhét a Netflixen látható.
Szólj hozzá elsőként