Elveszve a valóságban – The Father (2020)

Sajnos nem volt lehetőségem találkozni az anyai nagymamámmal, ennek ellenére rengeteg vele kapcsolatos emléket őrzök, sőt a róla készült fotókat boldogan nézegetve kislányként hatázottan kijelentettem édesanyámnak: ő az én őrangyalom. Máig ezt érzem és gondolom, s igen sokszor eszembe jut a mama. És bár legtöbbször a szép történeteket idézem fel, olykor az a szívfacsaró kép is felvillan előttem, ahogy tanácstalanul áll a konyhában, kezében néhány gyógyszerrel, s hirtelen fogalma sincs, hol van és mi történik körülötte. E képet hívta elő bennem Florian Zeller The Father (2020) című filmje, amely rendkívül hatásosan és empatikusan beszél arról, mit tesz az emberrel a demencia.

Angliában járunk. Itt él egy gyönyörű, már-már fényűző lakásban az idősödő Anthony. Amikor először megpillantjuk, épp elfogódottan zenét hallgat, s ahogy nézzük őt és kissé körbenézünk az otthonában, akaratlanul is arra gondolunk: idilli nyugdíjas években van része. Aztán megérkezik hozzá a lánya, aki bejelenti: Párizsba költözik, úgyhogy meg kell beszélniük, mi legyen Anthonyval, ugyanis nem maradhat egyedül.

E beszélgetés nyomán teljesen átrajzolódik a férfi első ránézésre idillinek tűnő élete, s mi vele együtt tapasztaljuk meg, hogyan vált folyamatosan alakot a valóság és fordul egyre inkább ellene…

Florian Zeller francia író, forgatókönyvíró, dramaturg, rendező Az apa (Le Père) című, 2014-ben Moliére-díjat nyert színdarabját adaptálta, a The Father pedig az első nagyjátékfilmje, amelyről én bátran mondom: szintén díjra, díjakra érdemes. Mély empátiával és nagy fokú precizitással készített film, amelynek egyik legnagyobb bravúrja, hogy a történetet a demenciában szenvedő férfi nézőpontjából meséli el, finoman rákényszerítve a nézőt, hogy magára vegye ezt a nézőpontot és átélje a bizonytalanság, a talajvesztettség érzését, s azt a félelmetes kilátástalanságot és kiszolgáltatottságot, amely már sosem tágít Anthony mellől.

Egész egyszerűen zseniális fogás, hogy az eseményeket nagyrészt Anthony szemén keresztül látjuk. Florian Zeller ezáltal teljességgel elbizonytalanít minket azzal kapcsolatban, mi is a valóság, ily módon pedig mélyre lök minket Anthony elméjében, és eléri, hogy ne csak figyeljük, hanem megértsük őt és valóban vele érezzünk.

Ennek köszönhetően kezdetben nem is egy torokszorító drámát nézünk, hanem egy sötét thrillert, amelynek világában szinte biztosnak tűnik: a valóság és a benne otthonosan mozgó emberek összeesküdtek Anthony ellen.

Idővel azonban más perspektívákat (Anthony lányáét, a vejéét, az új gondozójáét) is felkínál nekünk film, így teljes képet kaphatunk arról, milyen hatással van a demencia az azt elszenvedő emberre és mindazokra, akik a környezetében élnek és állandóan azzal szembesülnek: biztonságot jelentő kapaszkodó nélkül, elveszve próbálnak átevickélni egyik napból a másikba, s nincs semmi, ami enyhülést hozna. Anthony Hopkins talán csak A bárányok hallgatnak-ban (The Silence of the Lambs, 1991) volt ilyen fantasztikus; érzelmek egész skáláját vonultatja fel, sokszor egy rövid jeleneten belül is, s egyik pillanatról a másikra válik szigorú édesapából elhagyatott gyermekké, aki, amikor az édesanyjáért könyörög, menthetetlenül összetöri a szívünket. Egyértelműen az övé ez a film és becsülettel viszi is a hátán, ám ne feledjük: a The Father legalább annyira az apjáról mindenáron gondoskodni akaró s ebbe lassan beleroppanó lány drámája is, és Olivia Colman remekel, megint. Minden egyes mozdulatnak, gesztusnak és kimondott szónak óriási jelentősége van, Olivia Colman és Anthony Hopkins pedig nemcsak erre a jelentőségteljességre helyeznek igen nagy hangsúlyt, hanem arra is, hogy amennyire csak lehet, elmossák a párbeszédekből olykor-olykor áradó színpadiasságot.

Ám nem csak ők remekelnek! A díszletekért felelős Cathy Featherstone, Yorgos Lamprinos vágó és Ben Smithard operatőr a narráció szintjén megjelenő bizonytalanságot ültették át a képi világba, így a vizualitás is majd’ az első perctől az utolsóig bizonytalanságban tart minket azzal kapcsolatban, hol kezdődik a képzelet és hol ér véget a valóság. A The Father-ben a legapróbb részletek is számítanak. Egy bevásárlószatyor, egy ajtó, a konyhabútor burkolata, egy óra, egy festmény – a hétköznapi élet valamelyest jelentéktelennek tűnő tárgyai igencsak felértékelődnek, s újra és újra zavarba ejtenek minket, akárcsak Anthonyt.

Igen, a The Father sokszor valóban zavarba ejtő és nyugtalanító, de éppen ettől olyan kiváló. Charlie Kaufman A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things, 2020) című alkotásához hasonlóan magabiztosan tart bizonytalanságban minket, hogy végül már tényleg ne tudjunk mást érezni, csak azt, amit a főszereplő. A két film között egyébként a család ábrázolásának tekintetében is felfedezhető valamiféle párhuzam, ám engem a legjobban az nyűgözött le mindkettő esetében, hogy formanyelvét tekintve igen merész és progresszív, s méltó az emberhez. Mert én személy szerint úgy érzem, úgy gondolom: az életről, az emberről és mindarról, amit az embernek el kell szenvednie, igazán őszintén és méltón mesélni csak ilyen merészen lehet.

Látni kell, mert egyszerre felkavaró és lenyűgöző film, amelyben Anthony Hopkins élete legjobb alakítását nyújtja. S amelyben a legutolsó apró részlet is a helyén van, s minden – még Ludovico Einaudi visszafogott partitúrája is – azért az emberért van, aki számára a valóság már örökre az a hely marad, ahol többé sosem lehet más, csakis elveszett.