Mi az a suspense?

Előszeretettel írogatok idézeteket ide-oda: jegyzetfüzet hátuljára, lap szélére, asztali naptárba, sőt a pécsi albérlet nagyszobájában – ahol három évig éltem – a szekrénysor oldalára is ragasztottam egyet, mielőtt utoljára becsuktam volna magam mögött az ajtót. Már nem tudom, mit idéztem az utánam jövőnek, de remélem, hogy az állt a papíron: „A dráma olyan, mint az élet, csak az unalmas részek ki vannak vágva. Na ja, Hitchcock tudta, mi a dörgés! Ez a szoba pedig imádja, szóval kérlek, időnként nézz Hitchcock-filmeket.” Nos, most titeket is erre biztatlak, és a suspense fogalmáról mesélek – amely nem mellékesen olyannyira összeforrt Hitchcock nevével, mint a zuhanyzós jelenet kifejezés…

A suspense technika (a kifejezés az angol felfüggeszteni szóból született) hatásos dramaturgiai fogás a néző figyelmének fenntartására, érzelmei irányítására.

A bűnügyi filmek igen gyakran élnek e feszültségkeltési technikával. „A filmkészítő ilyenkor teljességgel bevonja nézőjét valamely kétséges kimenetelű cselekménysor menetébe, precízen beavatja valamely veszély kiépülésének részleteibe, például a főhős ellen készülő merénylet eseményeibe, miközben a szereplő nincs e tudás birtokában. Ilyenkor az a feszültség tulajdonképpeni forrása, hogy a néző jobban informált, többet tud a történések motívumairól, mint maguk a szereplők.”

Ahogy azt már említettem, a suspense angol szó, amelynek jelentése felfüggeszteni. Ám ha beírjuk az online fordítóba vagy – a régi módszert alkalmazva – megkeressük a szótárban, több magyar megfelelőt is találunk. Bizonytalanság, kétség, izgatott várakozás – talán ezek pontosabban jelzik, milyen feszültségkeltési módszerrel van dolgunk. A suspense ugyanis a néző teljes bevonása a cselekménybe, beavatása az események folyásába. Amikor a rendező ezt a technikát használja, akkor a nézőjét mintegy mindentudóvá teszi, aki úgy izgulja végig a játékidőt, hogy tisztában van vele, milyen veszély leselkedik a karakterekre. Ez pedig végtelenül izgalmassá teszi a befogadást!

A suspense technika tökélyre fejlesztőjének Alfred Hitchcockot tartják – nem véletlenül, hiszen valamennyi bűnügyi filmjében találunk nagyszerűen kivitelezett suspense-helyzeteket. (Vegyünk is egy példát: a Hátsó ablak (Rear Window, 1954) hősnője bizonyíték után kutat a gyilkos otthonában, miközben a néző – a szemben lakó fényképész hőssel együtt – lépésről lépésre nyomon követi a hazatérő gonosztevőt.) Hitchcock filmjeinek népszerűsége ékes bizonyítéka annak, hogy a suspense technika rendkívül erős hatást gyakorol a nézőkre, s hogy a nézők szeretik beavatottnak érezni magukat, szeretnek nyomozni. Ez a nyomozás azonban nem korlátozódik a bűnügyi filmek műfajára; a thriller, a horror és a dráma esetében is előkerül ez a dramaturgiai fogás. Miért is ne kerülne, mikor a suspense technika alkalmazása a(z egyik) leghatásosabb módja annak, hogy az alkotó folyamatosan fenntartsa a befogadó figyelmét és érdeklődését…

Ajánlok egy filmet a kifejezéshez: Természetesen Alfred Hitchcock Hátsó ablak című filmjét ajánlom. De persze, nemcsak Hitchcock-filmet ajánlhatnék. Hanem mondjuk a Rosemary gyermekét (Rosemary’s Baby, 1968), a Ragyogást (The Shining, 1980) vagy a Szellemírót (The Ghost Writer, 2010). Tudjátok mit? Azokat is ajánlom! És – azon kívül, hogy nézzétek meg ezeket a filmeket – csak annyit kérek, hogy figyeljetek oda, s fedezzétek fel, mikor kacsint rátok az alkotó és adja kezetekbe azt a nagyítót, amelyen keresztül meglátjátok mindazt, amit a szereplők nem.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára