Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.
Röhrig Géza nevét még az egyetemen ismertem meg, mikor az egyik professzor feladta nekünk Madaras József Eszmélet című sorozatát. Akkor József Attilával azonosítottam őt, és még sok-sok évvel később, a Saul fia (2015) premierjekor is elsősorban költőként gondoltam rá. Mostanra azonban már – amellett, hogy csodálatos embernek – főként kiváló színésznek tartom. Olyannak, aki végtelen természetességgel és alázattal játszik, s aki a világsztárok mellől is kiragyog. Éppen ezt teszi a Porrá (To Dust, 2018) című amerikai fekete komédiában, amely részben miatta olyan fantasztikus, amilyen.
Hirtelen eszembe jutott az egyik barátom megjegyzése, amelyet gyakorta megkapok, mikor filmet ajánlok neki: „Mily’ meglepő, megint egy horror!” Na, igen, talán túlzóan rajongok a horrorokért, s túl sokszor ajánlom a műfaj darabjait, de egy biztos: csakis azokat ajánlom, nagy lelkesen, amelyek valamiért hihetetlenül lenyűgöztek engem. Az M. Night Shyamalan nevéhez köthető sorozat, a Servant (2019–) ilyen, úgyhogy nagy lelkesen mondom azt nektek, hogy nézzétek meg! Nemcsak azért érdemes rá, mert erős és feledhetetlen az atmoszférája, hanem azért is, mert hitelesen ragadja meg a legmélyebb traumát, amelyet az ember átélhet.
Egészen érzékeny ember vagyok – sőt, néha úgy gondolom: túlérzékeny. Ha utazás közben valami meghatót olvasok, hiába mantrázom magamban, hogy nem pityergünk nyilvánosan, a villamoson, egy pillanat alatt elsírom magam. De néha az is elég hozzá, ha egy fiatal átadja a helyét egy idősebbnek. Vagy az, ha látok egy szomorú tekintetet. Szóval az már egyáltalán nem meglepő, hogy a moziban általában potyognak a könnyeim. Nemrég egy horrorfilm zárása hatott meg mélységesen, néhány nappal előtte pedig az Előre (Onward, 2020) című animációs film vége főcímét sírtam végig – na, jó, szinte az egész 114 percet, de negyvenet biztosan. És bár a villamoson bizonyára elég kevesen érzékenyülnek el, ez a rajzfilm szerintem rajtam kívül még sokaknak előcsalja a könnyeit. Mert nemcsak izgalmas és szórakoztató, hanem varázslatosan szép és megindító is.
A nevem: Eszter, perzsa eredetű, jelentése csillag. Egyes vélekedések szerint viszont héber eredetű, a jelentése pedig mirtusz, utalva ezzel a bibliai alak, Eszter másik nevére. A szüleim persze, nem e meghatározások alapján mérlegelve döntöttek úgy, hogy Eszternek neveznek el… Sőt, úgy tudom, egyszerűen csak szépnek találták ezt a nevet. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy úgy vélem, van valami abban a mondásban: „a név maga az ember”. Legyen akár fenséges múltja és felhangja, legyen akár kényelmetlen és beszennyezett, mindannyiunknak a saját felelőssége, hogy mit azonosít azzal a névvel, amelyet kapott. Mert a sorsunkat, s a nevünk csengését mi alakítjuk. De mi van azzal, aki a történelem leggonoszabb alakjának nevét kapja? Nos, többek között ezt a kérdést teszi fel a Mit szólnátok az Adolfhoz? (Der Vorname, 2018) című film…
Milyenek vagyunk mi, emberek? Jelentéktelen, apró pontok? Nevetségesek, de szerethetők? Gonoszak és megvetendők? Van célja és értelme a létezésünknek? Képesek vagyunk élni az élet adta lehetőségekkel, vagy csak úgy eltöltjük a rendelkezésünkre álló időt? E kérdések merülnek fel Roy Andersson Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (En duva satt på en gren och funderade på tillvaron, 2014) című filmjében, amely szokatlan, sajátos humorú alkotás arról a megfoghatatlan dologról, milyen is embernek lenni. Faluhelyi Krisztiánnal most erről beszélgetünk.
Elia Suleiman legújabb műve, a cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíját és a filmkritikusok FIPRESCI-díját elnyert A mennyországnak kell lennie (It Must Be Heaven, 2019) rendkívüli mozi. A némafilmkorszakot idéző, megmosolyogtató vígjáték és szívfacsaró dráma, amelynek nézője önfeledten nevet, de közben azon gondolkozik: vajon rálelhetünk a saját „mennyországunkra” vagy itt lent csak földi pokol van?
A boldogság (megléte, hiánya, keresése, hajszolása…) mindannyiunk életének kulcsfontosságú momentuma. De vajon mi is az a boldogság? És mi mindent tehetünk meg azért, hogy boldogok legyünk? Többek között ezek a kérdések merülnek fel Jessica Hausner A boldogságvirág (Little Joe, 2019) című filmjében, amely különleges, bódító hatású hibrid – épp, mint a címszereplő virág.
„Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény, mert korunkban, amikor a nemes érzések, a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját” – hangzik el Huszárik Zoltán Szindbád című filmjében, s be kell, hogy valljam: az még csak hagyján, hogy ez a legkedvesebb filmidézetem, de teljes mértékben egyet is értek vele. A barátaim szerint szerelmes vagyok a szerelembe… Ez lehet az oka annak, hogy a szerelemről egyedi módon – nem feltétlenül romantikusan – mesélő filmeket mind közül a legjobban szeretem. Szóval most ilyen egyedi, különleges filmeket ajánlok nektek, mert bár a Valentin-napot nem ünneplem, de a szerelmet, amikor csak tehetem, igen.
Létezik olyan élethelyzet, amelyben elfogadott, sőt szükséges hazudni? Milyen különbségek vannak a kínai és az amerikai kultúra között? Mennyire nehéz megtalálni önmagunkat, ha kétféle kulturális identitás is jelen van bennünk? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Lulu Wang A búcsú (The Farewell, 2019) című filmje, amelyben a rendező-forgatókönyvíró tulajdonképpen saját magáról mesél.