Intim, hiteles és húsba vágó – e három jelző tökéletesen ráillik Harry Wootliff első nagyjátékfilmjére. De könnyedén odafér még melléjük a megkapó, a szellemes, az őszinte és a profin kivitelezett is. Szóval, igen: a Csak te (Only You, 2018) meglehetősen jó film, sőt… Olyan romantikus dráma, amely olykor-olykor teljesen megfeledkezik a romantikáról, s inkább arra koncentrál, hogy sallangmentesen és pátosz nélkül beszéljen arról, milyen, amikor a valóság rászakad a szerelemre.
Szilveszter éjjel van. Elena egy házibuliból indul haza. Próbál taxit fogni, ám a sofőr nem hozzá, hanem egy méterekkel arrébb álló sráchoz hajt oda. Az igencsak spicces lány persze, azonnal felkapja a vizet: beszól a taxisnak meg a srácnak is, aki előzékenyen felajánlja, hogy utazzanak akkor egy kocsival. Így is lesz, a közös hazaút pedig forró éjszakához és szenvedélyes szerelemhez vezet. Elena és Jake hetek múlva már össze is költöznek, s egyhamar arról is döntenek: gyermeket vállalnak.
Fotó: port.hu
A 35 éves Elena és a 26 éves Jake számára a korkülönbség mit sem számít. „Te vagy minden, amire valaha is vágytam” – jelenti ki Jake, mikor Elena kétségbe esik, s azt mondja neki: „Mikor negyvenéves leszek, már nem fogsz vágyni rám.” És mi, nézők gondolkodás nélkül hiszünk ennek a fiúnak, aki tényleg, mindennél jobban akarja ezt a lányt. És látszólag mindennél jobban akarja a közös gyereket is. Elena kezdetben vonakodik. „De hát alig ismerjük egymást” – győzködi Jake-et, végül aztán nemcsak, hogy beadja a derekát, de teljesen a gyermek iránti vágy hatása alá kerül. Mindent elsöprő vágya azonban nem akaródzik beteljesülni. A hiábavaló próbálkozásokat orvosi vizsgálatok, hormonkezelések, majd mesterséges megtermékenyítés követi, valamint az a súlyos mondat: „Nem egészen így képzeltem el a gyerekvállalást.”
Mindebből egyértelműen kitűnik: a Harry Wootliff által írt és rendezett Csak te szinte teljes mértékben nélkülözi a csöpögős romantikát. Életszagú történet, s éppoly kőkemény dráma, amilyen kőkemény tud lenni a valóság.
Fotó: port.hu
A rendező-forgatókönyvíró természetesen nem huny szemet a szárba szökkenő szerelem túlcsorduló mivolta felett, de szerencsére afelett sem, hogy milyen az, mikor a romantikát sarokba szorítja a mindennapi élet, s annak minden nehézsége. Vajon a szerelem képes kiállni a hétköznapi valóság megpróbáltatásait? – teszi fel a kérdést a film, s a látottak hatására bennünk is egyre csak sorjáznak a kérdések. Mi történik, ha a szenvedélyt felváltja a rutin? A kudarc, a keserűség és a kínlódás csakis ellökni tudja egymástól a szerelmeseket? Mennyi terhet visel el az ember azért, hogy beteljesítse a leghőbb vágyát? S hogyan befolyásolja a gondolkodását az, mit lát a környezetében?
Ez utóbbi kérdés igen egyenesen és érzékletesen előkerül a filmben: Jake a szülei tökéletesként definiált házasságához méri a saját kapcsolatát, Elena pedig hideg, megközelíthetetlen anyjához hasonlítja magát, s úgy érzi, a barátnőivel ellentétben neki bizonyára azért nem lehet gyermeke, mert nem elég nyitott és jó ember. Ez a két momentum gyönyörűen lefesti, milyen erőteljesen befolyásolja főhőseink érzéseit, gondolatait és a jövőről alkotott elképzeléseit a környezetük… S ha már itt tartok, azt is elmondom: a „környezetet” jelentő mellékszereplők pont olyan kidolgozottak, mint Elena és Jake karaktere. Éppen ez: a remek, valósághű karakterrajz a Csak te legnagyobb erőssége. No, meg a színészi játék – különösen a főszereplőket alakító Laia Costa és Josh O’Connor részéről, akik mintha nem is játszanának, hanem a valódi életüket és érzéseiket mutatnák.
Fotó: imdb.com
Hiteles és valószerű – hangsúlyoztam jó néhányszor, de azt is szeretném többször kiemelni, milyen nagy műgonddal kivitelezett ez a film. A színészi játék mellett Shabier Kirchner operatőr intimitást erősítő, a nézőt a szereplőkhöz rendkívül közel vivő képei, továbbá az Emilie Levienaise-Farrouch zeneszerzőnek köszönhető, egyszer simogató, máskor nyers hangzásvilág elképesztő erővel hatnak; nemcsak a figyelmünket, de az érzelmeinket is rövid pórázon tartják.
A képi és a zenei világ, illetve a színészi játék által teremtett bensőségesség nekem egyébként Drake Doremus „romantikus” filmjeit, elsősorban az Őrülten hiányzol (Like Crazy, 2011) és a – szintén Laia Costa főszereplésével készült – Newness (2017) című drámákat juttatta eszembe. Nem véletlenül… Ahogy azok, úgy a Csak te is bátran lebukik a felszín alá, s mélyen elmerül egy kapcsolatban, hogy feltárja azokat a sokszor korántsem szépséges dolgokat, amiket könnyedén átélhet az, aki szerelmes. S hogy őszinte legyek: én legjobban az ilyen romantikus filmeket szeretem.
Látni kell, mert nagyszerű rendezői és forgatókönyvírói debütálás, továbbá rendkívül szép, hiteles és emberi történet.
A Csak te az HBO GO-n látható.
Kapcsolódó cikkeim:
Szólj hozzá elsőként