„Történt-e csoda az életetekben?” – Hangtalan gondolataim (2019)

Az ukrán Antonio Lukich Hangtalan gondolataim (My Thoughts Are Silent, 2019) című első filmje – mely a 2019-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon az East of the West szekcióban elnyerte a zsűri különdíját – tipikusan az az alkotás, amelyre iszonyatosan nehéz címkéket ragasztani. Road movie, felnövéstörténet, nemzedéki közérzetfilm, társadalomkritikai éllel felruházott, groteszk vígjáték és súlyos kérdésekbe, igazi mélységekbe belemenő családi dráma – hogy rövidre fogjam. Ám, ha muszáj lenne, én mégsem ezeket „ragasztanám rá” elsősorban, hanem azt a három szót: nagyszerű, zavarba ejtő, szellemes. És azért hozzátenném: egy picit olyan, mintha Reisz Gábor is besegített volna a készítésében…

Magyar Királyság, 1526. Néhány óra múlva az Oszmán Birodalom elpusztítja II. Lajos seregét. A biztos vereség elől menekülve a király egy mocsárba fullad, és a Magyar Királyság száz évre elveszíti függetlenségét – jelenik meg a felirat, majd elkezdődik a prológus fekete-fehérben, három magyar ajkú szereplővel. Két szerzetes és egy vándorkereskedő párbeszédének vagyunk szem- és fültanúi. A kereskedő – aki egyébként szemérmetlen csalónak tűnik – egy rongyba bugyolált edényt akar rásózni a két férfira. Nem akármilyen edényt mondjuk, hiszen Jézus tejfoga van benne; szóval csodatévő. A szerzetesek szkeptikusak, bőszen tiltakoznak, mire a kereskedő előáll a nagy ötlettel: akkor csak érintsék meg a tárgyat az egyik ujjukkal, s ha csodát tapasztalnak, megveszik. „Egy hét múlva visszatérek. És egyetlen kérdésre válaszoltok: történt-e csoda az életetekben?” – búcsúzik a férfi, mi pedig a színes jelenbe ugrunk, egy fogászati rendelőbe, és megismerjük főhősünket, a huszonöt éves Vadymot, akivel éppen azt közli a fogorvos, hogy a szokatlan állkapocsformája miatt egy vagyonba fog kerülni neki az implantátum. Vadym hüledezve lejjebb csúszik a széken, a szerencséje azonban igen hamar megfordul.

A szabadúszó hangtechnikusként dolgozó fiú új megbízásként azt a feladatot kapja, hogy a Noé bárkája című videójátékhoz össze kell gyűjtenie mindenféle állathangot az ukrán faunából. Vad- és háziállatok hangját egyaránt. Ha pedig a kárpátaljai hegyekben élő ritka madár, a rahói réce énekét is rögzíti, teljes állást kap a videójáték-fejlesztő cég kanadai központjában, és végre hangtervező lehet. Vadym lelkesen pakol össze az útra, szinte rá van írva, hogy lélekben máris maga mögött hagyta a semmiféle kilátással sem kecsegtető Kelet-Európát, ám a szülővárosába, Ungvárra érkezve kedvét szegi a felismerés: nem a nagyapja fogja fuvarozni, hanem az anyja, akivel a lehető legkevésbé sincsenek egy hullámhosszon.

Hirtelen egy anya és fia egymástól való hatalmas távolsága, illetve egymástól nagyban különböző világlátása és elvárásai kerülnek a középpontba, a néző pedig hol mosolyogva, hol kínosan feszengve, hol mélységes szomorúságba ragadva figyeli, miként próbál két különböző generáció képviselője boldogulni abban a kelet-európai valóságban, ahol mintha a szocializmusban megállt volna az idő, és azóta nem is akarna újból elindulni…

E tekintetben, tehát a generációs különbségek kidomborításában igazán kiemelkedő, továbbá kellőképpen érzékeny és társadalomkritikus a film, ugyanakkor felnövéstörténetként – méghozzá vállaltan önéletrajzi ihletésű (!) felnövéstörténetként –, road movie-ként és dramedyként is működik, remekül. Telis-tele van földhözragadt, valószerű, emberi pillanatokkal, és erősen érződik rajta, hogy a Vadymot alakító Andriy Lidagovskiy tulajdonképpen saját magát adja. Szerethető főhős – épp olyan szerethető, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) Áronja. S ha már itt tartunk: a Hangtalan gondolataim épp olyan furcsa, imádnivaló, nagyszerű és szellemes, mint amilyen a VAN. Antonio Lukich és Reisz Gábor egészen hasonló gondolatisággal operálnak, s hasonlóan nyitott szívvel és szemmel közelítenek a főszereplőjükhöz és ahhoz a világhoz, amelyben a főhősük kénytelen megtalálni a helyét. És ez még nem minden, hiszen a képi és a zenei világgal is hasonlóan érzékenyen bánnak: nem riadnak vissza a vizuális tréfától, meg attól sem, hogy a filmzene a filmről „leválasztva” is éljen és üzenjen.

Ezt az elragadtatott összehasonlítást muszáj volt megejtenem, mert mindenképpen szerettem volna támpontot adni arra vonatkozóan, milyen nagyon szerethető a Hangtalan gondolataim. Továbbá fontosnak tartottam hangsúlyozni, mennyire szépen és könnyen párhuzamba állítható e két fiatal európai rendező első filmje, amelyekről egyaránt elmondható: nemcsak egy-egy életmű kiváló indulása, hanem egy új nemzedék hiteles hangja, afféle kultikus alapmű is.

Milyen élete van egy kelet-európai fiatalnak? Milyen lehetősége vannak? És milyen álmai? – teszi fel sorban a kérdéseket a film, amelynek nézője mintha egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedne abban a mocsárban, amely annak idején II. Lajos életét követelte, s amely Vadymnak sem tartogat túl sok jót. Aztán, mikor már minden (is) megtörtént, és a főhősünk ott ül közvetlenül velünk szemben, felmerül bennünk a legfontosabb kérdés: biztos, hogy mindenkivel megtörténhetnek a csodák?

Látni kell, mert egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató film. Olyan, amelyet nézve olykor hasfájásig nevetünk, olykor viszont azt érezzük: reméljük, hamar nevethetünk újra…

A Hangtalan gondolataim az HBO GO-n látható.