Ahogy én gondolom...

Fejtsük meg együtt! – Egy szent szarvas meggyilkolása

Vannak azok a filmek, amelyeket elég egyszer megnézni, és máris tudjuk, „mi a helyzet”. Aztán vannak azok, amelyeket elsőre sem könnyű megemészteni, ahhoz azonban, hogy megleljük a bennük rejlő üzenetet vagy megválaszolásra váró kérdést, másodszor – aztán esetenként harmadszor és negyedszer – is neki kell veselkednünk. Faluhelyi Krisztiánnal éppen ezt tesszük! Vizsgálatunk tárgya most is egy szerzői film, a célunk pedig az, hogy elvezessünk benneteket a rejtett dimenziókig és felfedjük előttetek a bújtatott üzeneteket. Tartsatok velünk, fejtsük meg együtt – most az Egy szent szarvas meggyilkolását!

Jorgosz Lantimosz neve egyesek számára talán semmit sem mond, akinek viszont már volt szerencséje a görög rendező valamely filmjéhez, annak ez a név rokon értelmű az abszurd és a bizarr szavakkal. Lantimosz a Kutyafog és A homár című alkotásaival kétségtelenül bizonyította, hogy remekül tud reflektálni a jelenkorra és társadalomkritikát megfogalmazni – mindezt persze, abszurdummal, fekete humorral, valamint nyomasztó atmoszférával fűszerezve. Mondhatni, a kisujjában van, miként kell felkavarni a néző érzelmeit. Pontosan ezt teszi 2017-es, Egy szent szarvas meggyilkolása című filmjével (is), amely még a legmerészebb álmainknál is nyomasztóbb, furcsább és abszurdabb.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

A történet kezdetben Steven, egy jómódú sebész és Martin, egy titokzatos kamasz fiú különös-rejtélyes kapcsolatába enged betekintést. Amikor aztán Steven bemutatja a fiút a családjának is – Annának, a feleségének, Kimnek, a lányának és Bobnak, a fiának – egyre furcsább és furcsább események történnek, mígnem egy reggel Steven fia, Bob arra ébred, hogy nem tud felkelni. Innentől kezdve végképp kezd elszabadulni a pokol, nyomokban Euripidész Iphigeneia Auliszban című drámája is megelevenedni látszik, de hogy miként sikerül feltámasztani az antik mítoszt, azt lássuk inkább a beszélgetésből.

A film befogadásának kérdése

Krisztián: Lantimosz filmje nekem alaposan feladta a leckét. Egyrészt egy pillanatig sem unatkoztam, a film mindvégig izgalomban tartott, és folyamatosan lekötötte a figyelmemet, másrészt a vége felé közeledve egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, egyre jobban zavart valami, s engem most a leginkább talán az mozgat, hogy ennek valahogy a végére járjunk…

Eszter: Való igaz, Lantimosz filmje az első perctől az utolsóig képes fenntartani a feszültséget és lekötni a néző figyelmét. Bár hosszú beállításokkal és minimalista eszköztárral operáló alkotás, miközben néztem, egy pillanatig sem éreztem azt, hogy mondjuk rá akarok pillantani az órámra. Ennek egyik oka talán az, hogy a rendező valamiféleképp beszippantja a nézőt, pontosabban: hiába érzelemmentes, nem távolságtartó. De ha már szóba hoztam az érzelemmentességet, el kell mondanom, hogy a filmben megjelenő család már azelőtt is épp elég érdekes, hogy elkezdene eldurvulni a történet. Jómódú, már-már tökéletes családi közösség ez, amelynek tagjai törődnek egymással, figyelnek egymásra, ám olyannyira szenvtelenek, hogy az bántóan zavarba ejtő. A steril polgári miliő, valamint a családtagok közti viszony „sterilitása” igencsak összezavarja a nézőt. Amit látunk, az egyszerre zavaros, nevetséges és kínos. Bármiről is van szó, Steven és a felesége faarccal néznek egymásra, a szex pedig úgy néz ki, hogy Anna megkérdezi, „teljes érzéstelenítés?”, Steven bólint egyet, majd a nő tetszhalott állapotban elfekszik az ágyon és hagyja magát. Őszintén szólva, kigúvadt szemmel néztem ezt a jelenetet, s még kuncogtam is, aztán szinte azonnal elszégyelltem magam, amiért nevetek. Jó pár ehhez hasonló jelenettel találkozhatunk a filmben, és kissé mindvégig zavarban vagyunk.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Krisztián: Igen, a film folyamatosan zavarba ejti a nézőt, de éppen csak annyira, hogy ne tudjon hogyan viszonyulni a szereplőkhöz és az eseményekhez. Az általad említett szeretkezési jelenet éppen csak annyira furcsa, hogy egy kicsit kizökkenjünk, hogy egy kicsit meglepődjünk az addig tökéletesnek mutatott házaspáron, ahhoz azonban kevés, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le vele kapcsolatban, pláne, hogy elítéljük. Lantimosz filmje legfőképpen azzal operál, hogy sohasem egyértelmű, s ezzel tartja fenn folyamatosan a néző érdeklődését is. Nem egyértelmű, hogy milyenek a szereplők közötti viszonyok, hogy miként értelmezzük a látott eseményeket, s ennek következtében, hogy milyen elvárásaink legyenek a későbbiekben bekövetkező eseményekkel kapcsolatban is. Lantimosz folyamatosan lebegteti a szereplők közötti viszonyokat, és sohasem horgonyozza le és egyértelműsíti őket.

A film elején az első negyed órában pl. számos apró jel arra látszik utalni, hogy Steven és Martin között pederaszta kapcsolat van: Steven ajándékot vesz Martinnak, megdicséri a haját, megkérdezi, hogy van-e pénze, titokban találkoznak, Steven nem beszél a fiúról otthon a feleségének, de a kollégájának is hazudik vele kapcsolatban stb. Ezek a jelek azonban korántsem annyira erősek, hogy a néző egyértelműen biztos legyen abban, hogy ez egy pederaszta viszony, ráadásul még húsz perc sem telik el, Steven a családjának is bemutatja a fiút, ami aztán szertefoszlatja ezt a feltételezést, hiszen a szeretőjét nem viszi haza az ember. A következő húsz percben sokkal inkább azt sejteti a film, hogy Stevenre egy apját vesztett fiú és egy férjét vesztett özvegy vetette ki a hálóját – hogy melyikük inkább, azt megint csak nem lehet eldönteni –, s hogy mindenáron meg akarják maguknak szerezni.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Húsz perc múlva azonban ez a gyanú is kezd megszűnni, ahogy az erre utaló jelek is teljesen eltűnnek. Ekkor Bob lebénulása kerül a középpontba, majd alig tíz perc elteltével körvonalazódik az a szituáció, mely már ténylegesen is a film alapszituációját vázolja fel. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ténylegesen valahol itt a negyvenedik perc környékén, Bob lebénulásával kezdődik a történet, s valahol az ötvenedik perc körül rajzolódik ki az alapszituációja. Itt jelennek meg az Iphigeneia-történet egyes motívumai, itt áll össze az alapszituáció, mindazoknak viszont, amik korábban történtek, nem sok közük van az innen induló történethez. Látszólagos folytonossága és egysége ellenére tehát egy meglehetősen töredezett filmmel van dolgunk. Hogy jó-e ez, vagy sem, hogy szeretjük-e ezt, vagy sem, vagy hogy miként értékeljük, arra térjünk még vissza inkább később, mindenesetre azt már itt leszögezhetjük, hogy ez a lebegtetés és töredezettség nagyban hozzájárul a néző izgalmának a fenntartásához.

Iphigeneia Auliszban

Eszter: Mielőtt azonban tovább mennénk, vegyük át a mitológiai történetet, s nézzük meg, mit kezdett vele Lantimosz! Euripidész drámája az auliszi kikötőben játszódik, ahonnan a Trója ellen készülő görög hajóhad szélcsend miatt nem tud elindulni. Hiába várakoznak, a szél nem akar feltámadni, Khalkász, a jós azonban tudja az okot és a megoldást is. A sereg élén álló hadvezér, Agamemnón megölt egy szarvast, s e szent állat meggyilkolásával felszította Artemisz istennő dühét, akit csak akkor tud kiengesztelni, ha megöli Klütaimnésztrától született lánygyermekét, Iphigeneiát. Agamemnón hosszú habozás után beleegyezik a szörnyű áldozatba, s azon ürügy alatt, hogy Akhilleusszal való menyegzőjét fogják Auliszban megtartani, elhozatja hazulról Iphigeneiát a kikötőbe. Iphigeneia vállalni kívánja sorsát, hiszen tőle függ, hogy útra kelhet-e a görög sereg. Mikor a pap lesújt késével Iphigeneiára, a lány helyén egy szarvas jelenik meg, s annak vére ömlik az oltárra, jelezvén: Artemisz megbocsátott.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

E történetet emelte át korunk Amerikájába Lantimosz: az ő drámájában Agamemnónból Steven, Klütaimnésztrából pedig Anna lett, és bejött a képbe egy igazán furcsa fiú, Martin, aki meglehet, Khalkász és Artemisz egy személyben. És hogy hol van a szarvas ebben a 21. századi görög drámában? Nos, fizikai valójában sehol… De a film első perceiben nem árt figyelni, mivel egyértelmű utalást láthatunk arra, hogy Martin apja, vagyis „a szent szarvas” Steven kezei között vesztette életét. Az élet azonban – ahogy az napjainkban lenni szokott – megy tovább. Steven a feleségével orvosi konferenciára megy, a lánya, Kim arra készül, hogy szólót énekeljen az iskolai énekkarban, a fia, Bob nem akarja meglocsolni a virágokat – csupa átlagos dolog. Ugyanakkor van valami kevésbé átlagos is: az, hogy Steven és Martin találkozgatnak; ami valljuk be, elég furcsa, hiszen kezdetben fogalmunk sincs, kik ők, honnan ismerik egymást, és egyáltalán, hogy mit akarnak egymástól. Aztán egyszer csak Martin azt mondja Stevennek: „itt az idő. Ugyanúgy, ahogy ön megölte az egyik családtagomat, most meg kell ölnie az egyik családtagját, hogy kiegyenlítse a számlát. Azt nem mondhatom meg, hogy kit öljön meg, természetesen ez az ön döntése. De ha nem teszi meg, a családtagjai mind megbetegszenek és meghalnak.” Steven – érthető módon – először nem akarja elfogadni a sorsát, ám amikor a gyermekei lebénulnak és az egészségük hanyatlani kezd, belátja: tényleg csak úgy mentheti meg a családját, ha feláldozza az egyik gyermekét.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Krisztián: Az egyik legfőbb kérdés a filmmel kapcsolatban kétségkívül az, hogy hogyan sikerült aktualizálni Iphigeneia történetét. Én a szereplők egymásnak való megfeleltetését nem tartom olyan fontosnak, illetve nem ezt tartom a legfontosabbnak. Egy mítosz akkor is megelevenedhet újra, ha az aktualizált történetből hiányzik egy-egy szereplő, vagy újabbak jelennek meg benne. Jancsó Szerelmem, Elektrájából pl. az egyik kulcsfigura, Klütaimnésztra hiányzik, a filmnek mégis tökéletesen és döbbenetes módon sikerül adaptálnia az Elektra-mítoszt a 70-es évek Magyarországára. A szereplők maradéktalan azonosítása egyébként Lantimosz filmjében sem lehetséges: bár Steven, Anna, Kim és Bob könnyen azonosítható (Agamemnón, Klütaimnészta, Iphigeneia, Oresztész), Martin figurája – ahogy te is említetted – már kevésbé, de ez valójában nem is jelent problémát. A szereplőknél sokkal fontosabb a szereplők közti viszonyok, a dramaturgiai viszonyok és a történet mozgatórugóinak az újraélesztése, s e tekintetben Lantimosz filmje lényeges mozzanatokban eltér a mítosztól.

Az egyik legfőbb különbség, hogy a mítoszban Agamemnónnak egyértelműen Iphigeneiát kell feláldoznia, míg itt nem. Ennek viszont egy sor következménye van: Lantimosz filmjében Kimnek (Iphigeneiának) nincs kitüntetett szerepe (míg a mítoszban igen, Euripidész drámájában pl. ő a címszereplő), Anna és Bob ugyanolyan lehetséges áldozatként jelenik meg, mint Kim (míg a mítoszban Klütaimnésztra és Oresztész nem). Ez megváltoztatja a köztük lévő viszonyokat, az egymáshoz való viszonyulásokat és cselekvési stratégiákat: Kim és Bob egymással rivalizál apjuk kegyéért, de ugyanígy taktikázik Anna is – mindezek a mítoszból teljességgel hiányoznak. S végül: Steven a film végén azon gondolkodik, hogy melyiküket áldozza fel. Ennél abszurdabb azonban már elképzelhetetlen lenne a mítoszban, hiszen a sorsszerűség és a szabad választás egymással teljesen összeegyeztethetetlen. Lantimosz egy apró beavatkozással tehát teljesen szétzilálta a mítoszban megtalálható szereplői és dramaturgiai viszonyokat.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Az én legfőbb problémám a filmmel azonban, azt hiszem, korántsem ez – alapvetően nem vagyok ellene a mítoszok totális újraírásának és új kérdések szolgálatába állításának –, hanem hogy nem látom az okát itt, a jelen körülmények között annak, hogy miért dönt végül Steven úgy, hogy feláldozza az egyik családtagját, hogy miért jut Steven (és valójában Anna is) arra az álláspontra, hogy egyiküknek meg kell halnia. Ennek oka egyedül Martin kinyilatkoztatása, mégpedig az, hogy apjáért cserébe Stevennek egyik családtagját kell feláldoznia. Mert így igazságos. Pont.

„Nem tudom, hogy ami most történik, méltányos-e, de azt hiszem, ez az egyetlen dolog, ami közel áll az igazsághoz.”

Ez a kinyilatkoztatás egy az egyben a sorsszerűséget, a végzetet csempészi a filmbe a görög mítoszok világából bármiféle ma is érvényes jogi, erkölcsi vagy etikai megfontolás nélkül. Ez remekül működik is a görög mitológiában és az antik drámákban is egy darabig, de már Euripidésznél is bőven repedezni kezd. Ha megnézzük az Iphigeneia Auliszbant, azt látjuk, hogy a különböző szereplők részéről a legkülönbözőbb érvek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy Iphigeneiának meg kell-e halnia, vagy sem, hogy a legkülönbözőbb viták folynak a kérdésről, s hogy a legkülönbözőbb erők és érdekek csapnak össze, hogy aztán végül eldöntsék a kérdést. Azaz már Euripidésznél is kevés Khalkásznak, a jósnak Artemisz parancsára és a sorsra hivatkozni. Hogy működhetne akkor ez ma, 2500 évvel később egy végletekig racionális, Max Weber szavaival élve végletekig varázstalanított, a varázslat alól teljesen feloldott világban?

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Társadalmi dráma vagy horror?

Eszter: Egyetértek: a végzet, a sorsszerűség, valamiféle természetfeletti erő létezése nem mond sokat a ma embere számára, sőt eleinte a film szereplői számára sem. Kezdetben a mitikus elem nincs is jelen a történetben, és amikor először megjelenik, a tudomány emberei nem akarják elfogadni, s még hosszú idő telik el, míg végül fejet hajtanak előtte. A filmbéli eseményekre mondhatjuk, hogy túlontúl abszurdak, az azonban, hogy nézőként elfogadjuk-e a megmagyarázhatatlan történéseket, csak rajtunk áll. Ha az Egy szent szarvas meggyilkolása mondjuk horrorfilm lenne, bizonyára gond nélkül elfogadnánk, hogy itt nem arról van szó, hogy egy zavarodott fiatal elkezd terrorizálni egy családot, hanem arról, hogy valamilyen természetfeletti erő tanít móresre valakit. Elismerem, Lantimosz filmje nem horror, ám magán viseli a thriller műfajának jellegzetességeit; a thriller pedig a bűnügyi film és a horror határterületein elhelyezkedő filmműfaj, amelynek egyik legfőbb jellemzője az ismeretlentől való félelem. Egy thrillerben a szereplők sokáig nincsenek tisztában vele, milyen veszedelem fenyegeti őket, a feladatuk pedig az, hogy felderítsék és legyőzzék az említett ismeretlent, legyen az egy pszichopata gyilkos vagy bármi más. Jelen esetben egy természetfeletti hatalom az ismeretlen, s bevallom, én ezt könnyedén elfogadtam – hiszen annyi abszurdum van ebben a filmben, hogy talán arra is csak legyintettem volna egyet, ha a 85. percben beszúrtak volna egy zenés-táncos betétet.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Krisztián: Igen, ezzel viszont már a műfaj kérdésénél vagyunk. Abban igazad van, hogy egy horrorban, egy thrillerben, egy mysteryben valóban működhetnek titokzatos erők, és el is fogadjuk ezek működését. A kérdés valószínűleg az, hogy hogyan nézzük ezt a filmet. Én azt hiszem, hogy én nem thrillerként vagy mysteryként néztem ezt a filmet, s nem tudom, hogy tudnám-e ekként nézni. Martin valóban egy thrillerbe vagy mysterybe illő figura, s az egy fontos kérdés itt – s valószínűleg ezt sem lehet egyértelműen eldönteni –, hogy rendelkezik-e természetfeletti erőkkel, hogy ő irányítja-e az eseményeket, hogy ő szavatolja-e az általa kinyilatkozott igazságot vagy ő pusztán csak a kinyilatkozója annak. Az a kérdés tehát itt, amit az előbb már te is pedzegettél, hogy Khalkásszal vagy Artemisszel van dolgunk? Ha objektíve nézzük, mindkettő mellett lehet érvelni, így a kérdés eldönthetetlen. Bár számos jelét adja az előbbieknek (előre látja az eseményeket, néhány percre lábra állítja Kimet stb.), én mégis inkább egy különös kisugárzással bíró, szuggesztív személyiségű, akár még az őrület jeleit is mutató, de természetfeletti erőkkel nem rendelkező, s ilyen értelemben hétköznapi fiúnak látom. Amikor a garázsban azt mondja az őt lelőni szándékozó Stevennek, hogy ezzel még semmi nem fog megváltozni, akkor lényegében emellett érvel; amellett, hogy az eseményeket nem ő irányítja.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

A film műfaji kérdését Martin figuráján kívül persze számos egyéb tényező befolyásolja. A film eszközkészletét tekintve kétségkívül számos olyan elem van (pl. a zenehasználat, a hanghatások), melyek a horror és a mystery műfajaira jellemzők. Az én figyelmemet ugyanakkor nem annyira ezek ragadták meg, mint inkább azok az elemek, melyek a realista, társadalmi vagy pszichológiai drámára jellemzőek. Szerintem a film kivételes érzékenységgel és aprólékossággal ábrázolja, hogyan szembesül Steven egy múltban elkövetett bűnével, hogyan nem akar kezdetben tudomást venni róla, hogyan menekül előle, hogyan szembesül vele a környezete is (elsősorban Anna), s hogyan igyekszik vele Stevent is szembesíteni.

Eszter: Igen, társadalmi drámaként is nézhető a film, hiszen társadalomkritika is van benne bőven. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Steven aneszteziológusa szexuális ellenszolgáltatást kér Annától azért, hogy elmondja, a férje hibázott-e a műtétnél. Vagy arra, amikor Anna az ágyban, Stevenhez fordulva kijelenti, hogy az a leginkább logikus lépés, ha megölik az egyik gyermeküket, mivel még mindkettőjüknek lehet, s ha mégsem jön össze, akkor ott az örökbefogadás. És persze, mindezek mellett ott van a bűn és bűnhődés kérdése is, amely talán a legfontosabb. Steven ugyanis nem ismeri el a vétkességét, sőt azt mondja, hogy „a sebész sosem öli meg a beteget, maximum az altatóorvos”, és hiába érik egyre nagyobb csapások a családját, ő nem kér bűnbocsánatot. Viselkedése számos gondolatot ültet el a néző fejében, és kétségkívül felmerül a kérdés: én mit tennék Steven helyében?

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

A fiú viselje apja vétkét?

Krisztián: Számomra ezek a drámai és társadalomkritikai mozzanatok mind a film pozitívumai közé tartoznak, s nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a film folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. Ugyanakkor zavar, hogy mindezeknek nincs köze ahhoz a kerettörténethez – az Iphigeneia-sztorihoz –, mely át- és összefogja a film egészét. Bármennyire szeretem is a film egyes részleteit, s bármennyire kiválónak is tartom őket, azt kell, hogy mondjam: ez a film nem áll össze. Ez a film egyes részleteiben, darabkáiban egészen fantasztikus pillanatokat kínál és egészen jól működik, de az, hogy mindezeket az Iphigeneia-sztori keretébe ágyazza, összességében teljesen elhibázott lépés.

Csak egy példa: Steven múltbeli bűnével való szembesülése ebben keretben nem önmagáért van; nem azért történik, hogy Steven szembenézzen egy múltbeli tettével, hanem azért, hogy szembesüljön azzal, hogy ő tehet a gyerekek lebénulásáról. Anna ugyanezért nyomoz, és ugyanezért igyekszik szembesíteni Stevent. Itt nem Steven lelkiismeretéről van szó önmagában. Ha a gyerekek nem bénulnak le, valószínűleg sem Stevent, sem Annát nem foglalkoztatná a múlt. Amint Steven eljut arra a pontra, hogy elismeri a bűnét, elismeri azt is, hogy ő tehet a gyerekek lebénulásáról. A film folyamatosan összeköti ezt a két dolgot: Martin apjának a halálát és a gyerekek lebénulását, ez azonban őrületes hiba. A mai tudásunk és gondolkodásunk szerint ugyanis nem lehet érvelni amellett, hogy e kettő összefügg. E kettőnek nincs köze egymáshoz, ezek csak egy archaikus vagy egy középkori gondolkodás szerint köthetők össze. Ez a gondolkodás azt mondja, hibáztál, ezt tetted, ennek ez a következménye, s ezt így teheted jóvá!

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Ezt a gondolkodást azonban nemhogy egy felvilágosodás utáni, de már egy keresztény gondolkodás sem igazolja. A keresztény gondolkodásban nemcsak a bűn áldozat árán való jóvátétele elképzelhetetlen, hanem az is, hogy valakinek a bűnéért más fizessen. Anna éppen ezt a kérdést feszegeti Martin előtt, amikor meglátogatja a fiút, s a fiú nem is tud erre mit válaszolni, hanem megkerüli a kérdést. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyébként a görög mítoszokban sem arról van szó, hogy valaki bűnéért más fizet. Iphigeneia a korabeli viszonyok szerint Agamemnón háznépét, birtokát képezi, tehát amikor Agamemnón feláldozza őt, a saját tulajdonával fizet. Amikor Thébában pestis pusztít, akkor az lényegében Oidipuszt, a város királyát sújtja korábbi tette miatt, hogy megölte az apját. A görög világhoz képest mára a társadalmi viszonyaink teljesen megváltoztak, ma már a feleségre, a fiúra és a lányra – szerencsére – nem az apa, a családfő birtokaként tekintünk.)

Eszter: Ahogy te is említetted, a mai morális értékrendünk szerint elképzelhetetlen az, hogy az egyén bűneiért nem ő maga, hanem valamelyik családtagja fizessen meg. De ha jobban belegondolok, erre Lantimosz is utal, ugyanis számos keresztény zenemű hallható a filmben: például Schubert Stabat Matere, illetve a legvégén Bach János-passiója, amelynek szövege nagyrészt a Bibliából származik. És mit mond a Biblia? „Aki vétkezett, az hal meg, a fiú nem viseli apja vétkét, és az apa nem viseli fia vétkét, az igaznak az igazsága, a bűnösnek meg a bűne számít” – olvashatjuk Ezékiel próféta könyvében. Az én meglátásom szerint tehát a rendező tisztában van azzal, hogy az Iphigeneia-történet működésképtelen a 21. századi valóságban, mégis ragaszkodik hozzá. De vajon miért teszi ezt?

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Szerintem azért, hogy elénk tárja az isteni gondviselést nélkülöző társadalom látleletét. Hiszen adott egy család, amelynek tagjai nem hisznek semmiben (sem Istenben, sem a sorsban, sem a végzetben), és tulajdonképpen akkor sem kezdenek el hinni és bízni az isteni gondviselésben, amikor felülkerekedik rajtuk valamilyen ismeretlen erő. Egyszerűen úgy tesznek, mintha nem is lenne szükségük az isteni gondviselésre. Steven pedig egyáltalán nem úgy cselekszik, ahogyan – véleményem szerint – egy ma élő (akár hívő, akár ateista) ember cselekedne. Csak gondoljunk bele! Ha a filmbéli szituációban találnánk magunkat, megölnénk a gyermekünket? Képesek lennénk rá? Vagy inkább várnánk, bízva abban, hogy egy felsőbb erő a segítségünkre siet? Azt hiszem, én várnék… Steven viszont nem ezt teszi, de nem is hisz abban, hogy bármiféle felsőbb hatalom megmentheti a családját. És itt a kulcs: a filmbéli társadalomból hiányzik a hit, amely azonban a zene szintjén megjelenik, egyfajta kritikai ellenpontot képezve a történettel, a napjainkba helyezett tragédiával, amit én a rendező sajátos kikacsintásaként értelmeztem a néző felé.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Krisztián: Hm… Ez egy érdekes értelmezése a filmnek, ebben lehet valami… Ezzel kapcsolatban azonban az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon kellőképpen tudatosítja-e ezt a problémát a film a nézőben, hogy vajon elégséges eszköz-e pusztán a zene ahhoz, hogy a néző kritikusan tekintsen a szereplők gondolkodására, tetteire és cselekedeteire, hogy kritikusan tekintsen arra, hogy ebben a történetben folyamatosan össze van kötve két dolog, amelyek egyébként nem köthetők össze. Én valahogy úgy érzem, hogy a film nem reflektálja ezt eléggé, s hogy ezzel sokkal inkább legitimálja, mintsem hogy megkérdőjelezné a két dolog összekötését. Szerintem a legtöbb néző ennek a filmnek a végén megrendülve veszi tudomásul, és mélységes katarzissal éli át, hogy a múltbeli tetteinkért fizetni kell. Két probléma van azonban ezzel: Steven múltbeli bűnéből nem következhet a gyerekei lebénulása (ez egy archaikus-középkori gondolkodás, mely valamiféle homályos, misztikus természetfeletti erőkre, sorsra vagy végzetre hivatkozva összeköt két olyan dolgot, melyeknek valójában nincs köze egymáshoz), továbbá, hogy az általa elkövetett bűnt nem teheti jóvá egy szerette halálával (ez utóbbi pedig egy mélyen keresztényietlen gondolat).

Egy szent szarvas meggyilkolása

Fotó: imdb.com

Eszter: Sokat gondolkoztam azon, vajon mit akart Lantimosz ezzel a filmmel, mert nemigen akarom elfogadni, hogy csak úgy öncélúan fitogtatta a tehetségét, amelyből az lett, hogy végül elém tett egy gyönyörű képi világú, ám üres filmet. Nos, arra jutottam, hogy hiába van tele ellentmondással, egymást majdhogynem kioltó realizmussal és fikcióval, zavarossággal és néhol szükségtelen abszurdummal, mégsem mondhatom, hogy üres, mivel, ha egyértelmű üzenetet nem is, számos kérdést találhatunk benne. Mennyire érvényes egy görög mítosz üzenete a mai világunkban? (Tudva, hogy kultúránk alapja egyébként a görög filozófia…) Mikor tekinthető egy hibás cselekedet bűnnek? Az orvosi műhiba annak számít? S miért kell szembenéznünk a bűneinkkel?

Meglehet, túl szentimentálisan vázoltam fel a kérdéseket, vagy a személyiségemből adódóan találtam meg éppen ezeket a dilemmákat a filmben, de ez így is, úgy is azt jelenti, hogy Lantimosz gondolkodásra késztet. Jó, a cselekmény lezárása – ráadásul pont a patetikus János-passióval – legitimálja azt, hogy Steven egy családtagja megölésével „váltotta meg” a bűnét, s a néző el is fogadja a tragédiát, amelynek be kellett következnie, én azonban egyáltalán nem éreztem megnyugvást a film végén; nem éltem át katarzist. Sőt azt éreztem: Steven hiába egyenlítette ki a számlát, nincs feloldozás. Ez a tény pedig olyannyira nyomasztó, hogy hatására valóban elkezdünk kérdéseket vadászni a filmben és meglelni rájuk a saját válaszainkat…

Fejtsük meg együtt! cikksorozatunk célja nemcsak az, hogy jót beszélgessünk tartalmas filmekről, hanem az is, hogy segítséget nyújtsunk nektek az értelmezésben. Mert vannak filmek, amelyeket nem lehet egyszerűen csak megnézni és máris érteni. Vannak filmek, amelyeket meg kell fejteni – ez pedig sokszor nem egyszerű feladat. Ugyanakkor hálás, mert ezek a filmek hozzánk tesznek valamit. Tartsatok hát velünk, fejtsük meg együtt az arra hivatott műveket!

A sorozat előző cikke:

Fejtsük meg együtt! – A négyzet

Előző írás Következő írás

Hasonló cikkek