„Az igazi horror bennünk van” – Tíz plusz kettő csontig hatoló mű a 2010-es évekből, amelyet sosem felejtek el

Azt hiszem, eléggé ismertek már, úgyhogy talán felesleges is ez a kijelentés, de azért leírom: rendkívüli módon szeretem a jó horrorfilmeket, pontosabban szólva azokat a szerzői alkotásokat, amelyek bátran nyúlnak a horror eszköztárához. Szóval, míg egyesek a horrort az egyik legalantasabb zsánernek tartják, addig én – és ezzel természetesen nem vagyok egyedül – úgy gondolom: a horror bevett toposzainak, eszközeinek használatával, s a néző félelmének, szorongásának felébresztésével nemcsak riogatni lehet, hanem komoly lélektani, pszichológiai és társadalmi kérdésekről értekezni is. Éppen ezt bizonyítják azok a filmek, amelyeket most összegyűjtöttem nektek. Jöjjön tehát tíz plusz kettő csontig hatoló mű – tíz film és két sorozat a 2010-es évekből –, amelyet sosem felejtek el. S amelyek mindegyike arra mutat rá: amitől igazán félnünk kell, az nem a sötét sikátorban, az ágy vagy egy fehér lepel alatt rejtőzik, hanem bennünk…

Őszintén megmondom: e cikk ötlete a közelgő Halloween kapcsán fogalmazódott meg bennem. Jó, soha életemben nem faragtam tököt, öltöttem rémisztő jelmezt vagy vettem részt Halloween partin, az ünnep közeledtével azonban minden évben előszeretettel elolvastam, elolvasom az eredetével és a szokásokkal foglalkozó cikkeket, valamint azokat is – és azokat előbb –, amelyekben filmeket ajánlanak október 31-e éjszakájára, vagy mondjuk áttekintik az elmúlt évek, illetve minden idők legjobb horrorfilmjeit. Először ez utóbbira akartam vállalkozni én is, de hamar rájöttem: e hozzám igazán közel álló zsáner darabjai közül képtelen vagyok tíz-húsz legjobbat kiválasztani, egy negyven „Word-oldalas” cikkhez pedig ki tudja, mit szólnátok – és mikorra készülne el… Tehát úgy döntöttem: kiválasztom a 2010-es éveket, továbbá az egyik legjobb fokmérőt, vagyis azt, mely horrorokról írtam nektek az elmúlt évek során, ez ugyanis egyértelműen mutatja, melyek hatottak rám a leginkább, melyek nem hagytak nyugodni.

Szubjektív, eszteres lista – megint csak –, amelyen az a tíz film és két sorozat kapott helyet, melyre visszagondolva most is azt érzem: a csontomig, sőt, a lelkemig hatolt. Elsősorban szerzői alkotások ezek, amelyek a horror mellett más műfajok jegyeit is magukon viselik, s amelyeket nemcsak a horror eszköztárának művészi, merész használata kapcsol össze, hanem az is, hogy fontos kérdéseket szegeznek nekünk.

Az én ilyenkor szokásos kérdésem pedig most is áll: A ti listátokon mely filmek szerepelnek?

A Babadook (The Babadook, 2014)

„A történet középpontjában Amelia és 7 éves fia, Samuel áll. A fiú édesapja egy baleset következtében halt meg, épp mikor a kórházba vitte feleségét, hogy megszülje első gyermeküket, Samuelt. Az időt tekintve tehát anya és fia már hét éve maguk mögött hagyták ezt a tragédiát, a lelkekbe nézve azonban korántsem mondható, hogy így lenne. A kisfiú nem képes beilleszkedni kortársai közé, súlyos viselkedési problémákkal küzd, ám ez a küzdelem inkább az egyedülálló anyára hárul, aki maga sem találja a helyét a világban. Samuel, mint sok más gyerek (főleg a horrorfilmekben), retteg a szobájában lakó szörnyektől. Egy nap talál egy Mr. Babadook című gyerekkönyvet – melynek grafikájától pillanatok alatt meghűl bennünk a vér -, amely nem egyszerűen csak ront a helyzetén, hanem teljesen tönkretesz mindent, s végül már nem csak ő retteg a sötétben ólálkodó mumustól…”

„A The Babadook különleges erővel bíró, leginkább a Ragyogást (The Shining, 1980) idéző film, melyet nézve egyetlen egyszer sem ijedünk meg, de végig, egész végig félünk. Jennifer Kent bátorkodott megmutatni, hogy pontosan tudja, mitől lesz igazán hatásos egy horror, hiszen, mikor a sötétben sétálunk a fürdőszoba felé, valójában nem az ajtóban álló gyilkostól s a szellemek hadától kell tartanunk. Az igazi horror bennünk van.”

The Babadook (2014) – kritika

Alléluia (Alleluia, 2014)

„Gloria egy hullaházban dolgozik, az a feladata, hogy felkészítse a testeket a temetésre. A férje elhagyta, így kislányával él, ám rendkívül magányos, ezért a barátnője, Madeleine ráveszi, hogy találkozzon egy férfival az internetes társkereső oldalról. Michel az adatlapja szerint cipőkereskedő, a képek alapján pedig rendkívül jóképűnek tűnik, ami be is igazolódik az első randevú alkalmával. A nőt azonnal lenyűgözi a férfi megjelenése és stílusa – persze az sem utolsó szempont, hogy Michel a randevú előtti este egy furcsa szeánszot tart, melynek segítségével azt akarja elérni, hogy Gloria ne tudjon ellenállni neki. A kívánsága teljesül, azonban sokkal többet kap, mint amit elvárt. Az együtt töltött éjszaka után Michel pénzt kér a nőtől, majd eltűnik. Gloria viszont nem az a típus, aki néhány könnycsepp elmorzsolása után túllép a történteken…”

„Fabrice Du Welz ötvözi a műfajokat, a horror és a pszichológiai dráma között egyensúlyoz, de egy abszurd, Sweeney Todd-szerű jelenettel a fekete komédiát is felvillantja. Az Alléluia hiánypótló különlegesség, melynek rendezése mind a narratíva, mind a karakterkidolgozás terén rendkívül precíz.”

Alléluia (Alleluia, 2014) – kritika

A boszorkány (The VVitch: A New-England Folktale, 2015)

„A történet az 1630-as években játszódik, középpontjában pedig egy végletekig vallásos család áll, akiket sajátos nézeteik miatt száműznek a közösségből, melyben éltek. Az öt gyermek és szüleik így önfenntartásra kényszerülnek egy hatalmas erdő peremén, melyben kétségtelenül maga a gonosz tanyázik. Hiszen hiába építgetik új otthonukat, s készülnek nagy erőkkel a télre, a termés tönkre megy, vad nem akad, a legidősebb lány, Thomasin pedig a szó szoros értelmében szem elől téveszti kistestvérét, a csecsemő Samuelt. Az apa kezdetben a farkasra gyanakszik, az idő előre haladtával azonban mindannyian kénytelenek belátni, hogy valami olyasmivel állnak szemben, aminek erejét egy farkasé meg sem közelíti.”

„Robert Eggers nagyjátékfilmes debütálásával mások és maga számára is igen magasra tette a lécet, hiszen a The Witch annyira hiteles, magával ragadó és félelmetes alkotás, hogy jó ideig nem lehet elfelejteni.”

The Witch (The VVitch: A New-England Folktale, 2015) – kritika

Anyám szeme (The Eyes of My Mother, 2016)

„Főhősünk, Francisca egy elhagyatott, a világ többi részétől igencsak távol eső tanyán él szüleivel. Gyermekként a legfontosabb személy az életében háztartásbeli édesanyja, aki korábban sebészként dolgozott – így egyáltalán nem meglepő, hogy bevezeti lányát az anatómia rejtelmeibe. Egy nap azonban rejtélyes látogató érkezik a tanyára, aki örökre felborítja a család szokatlan idilljét. Megöli Francisca anyját, azt viszont nem sejti, milyen árat fizet majd ezért. Mivel a történet folytatásáról többet nem szeretnék elárulni, maradjunk annyiban, hogy a fiatal lány egyre inkább magába fordul. Magányát és fájdalmát azért igyekszik enyhíteni valahogy; csak épp fogalma sincs arról, miként birkózzon meg azzal, amit úgy hívunk, élet.”

„…az Anyám szeme annak ellenére, hogy olykor öncélú, olykor túl sokat, olykor pedig túl keveset mond, remekül felépített film, melynek minden eleme azt a célt szolgálja, hogy a néző egy messzemenőkig érthető emberi történetet lásson.”

Anyám szeme (The Eyes of My Mother, 2016) – kritika

Nyers (Raw, 2016)

„…egy fiatal állatorvostan-hallgató lány első egyetemen töltött napjait és félévét követjük végig, valamint azt a folyamatot, amelynek során felnőtté válik. És ez jelen esetben épp elég brutális ahhoz, hogy ne legyen szükség semmi másra. A film tűpontosan lefesti, milyen a gólyák élete az egyetemen és pont úgy mutatja be a főhős reakcióit, ahogy mi reagálunk mindarra, amit látunk. Ahogy ő sem érti igazán, mi történik vele – és azt sem tudja, mi fog még történni –, úgy a néző sincs tisztában vele, mit fog látni a következő képkockán.

Valahogy úgy sodródunk mi is, ahogy a Nyers főhősnője, a valóban – és meglepően – kiszámíthatatlan történetnek pedig remekül megágyaz a képi világ – mely olykor a giallo élénk színeit, olykor mély sötétséget, olykor pedig már bántóan erős fényt használ –, valamint a kényelmetlen atmoszférát teremtő zene, a néző pedig csak figyeli a túlzásokba eső rendezőnő munkáját, mely az utóbbi idők horrorjainak egyik legkiválóbbja.”

Kötelező filmek – Nyers (Raw, 2016)

anyám! (mother!, 2017)

„Az idősödő költő és fiatal felesége egy nagy viktoriánus házban élnek valahol vidéken. Egy nap megjelenik náluk egy idegen, másnap pedig annak felesége, s beköltöznek a házba, megzavarva a pár nyugodt életét. A hívatlan vendégek nemcsak otthon érzik magukat a házban, hanem úgy tesznek, mintha otthon lennének, lábuk nyomán pedig szépen lassan megjelenik a káosz, az őrület, és – ahogy az már előre sejthető – elszabadul a pokol.”

„…az anyám! roppant kellemetlen film, melynek befogadása sokkal inkább fájdalmas, mint szórakoztató. (…) Aronofsky ebben a filmben – nagyon is tudatosan – tükröt tart nézője elé, s ahogy halad előre a »történet«, egyre közelebb és közelebb is viszi hozzá, hogy még véletlenül se tudjon nem belenézni.”

„Aronofsky megőrült” – duplakritika az anyám! című filmről

Egy szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer, 2017)

„A történet kezdetben Steven, egy jómódú sebész és Martin, egy titokzatos kamasz fiú különös-rejtélyes kapcsolatába enged betekintést. Amikor aztán Steven bemutatja a fiút a családjának is – Annának, a feleségének, Kimnek, a lányának és Bobnak, a fiának – egyre furcsább és furcsább események történnek, mígnem egy reggel Steven fia, Bob arra ébred, hogy nem tud felkelni.”

„Sokat gondolkoztam azon, vajon mit akart Lantimosz ezzel a filmmel, mert nemigen akarom elfogadni, hogy csak úgy öncélúan fitogtatta a tehetségét, amelyből az lett, hogy végül elém tett egy gyönyörű képi világú, ám üres filmet. Nos, arra jutottam, hogy hiába van tele ellentmondással, egymást majdhogynem kioltó realizmussal és fikcióval, zavarossággal és néhol szükségtelen abszurdummal, mégsem mondhatom, hogy üres, mivel, ha egyértelmű üzenetet nem is, számos kérdést találhatunk benne. Mennyire érvényes egy görög mítosz üzenete a mai világunkban? (Tudva, hogy kultúránk alapja egyébként a görög filozófia…) Mikor tekinthető egy hibás cselekedet bűnnek? Az orvosi műhiba annak számít? S miért kell szembenéznünk a bűneinkkel?”

Fejtsük meg együtt! – Egy szent szarvas meggyilkolása

Fehér éjszakák (Midsommar, 2019)

Főhősünk „egy fiatal egyetemista lány, Dani, aki egy igencsak tenyérbemászó sráccal jár. Ő Christian, az antropológus hallgató, akinek leghőbb vágya, hogy végre elhagyja Danit, és összejöjjön egy olyan lánnyal, aki – hogy a barátját, Josh-t idézzem – »szeret dugni és nem csinál belőle bazári majmot«. A szakítást azonban elodázza egy szörnyű tragédia, Christian pedig – nagy duzzogva – úgy dönt: inkább Danit is meghívja arra a svédországi nyári fesztiválra, ahova a barátaival készülnek. A fiatalok Hälsinglandba utaznak, ahol a Hårga közösség nyári napforduló alkalmából rendezendő kilencnapos ünnepségén vesznek részt. Kezdetben csak mosolyt, varázsgombát és kábító hatású főzeteket kapnak, az idő előre haladtával viszont olyan szokásokkal szembesülnek, amelyek láttán a civilizációból épphogy kiszakadt ember bizonyosan futásnak eredne. Az amerikai diákok azonban nem menekülnek – lévén, ketten is arra készülnek, hogy a helyiek népszokásairól írják a doktori disszertációjukat. Továbbá: talán nem is sejtik, hogy menekülniük kellene…”

„…a Fehér éjszakák brutális erejű horrorfilm, amely nem megijeszt, hanem a bőrünk alá kúszik és rátelepszik minden egyes idegszálunkra, hogy aztán addig ugráljon rajtuk, amíg nem érezzük azt, hogy sem odanézni, sem pedig nem odanézni nem bírunk.”

Napsütötte borzalom – Fehér éjszakák (2019)

A másik bárány (The Other Lamb, 2019)

„A történet valamikor mostanában, valahol Írországban játszódik, a középpontban egy világtól elvonult, az erdő mélyén élő, kizárólag nőkből álló vallási szektával. Ők a Nyáj, amelynek tagjai hitvesek és lányok, akik felett egy karizmatikus férfi vezető, a Pásztor uralkodik. Igen: mindenki az ő hitvese és lánya, s az esti imádságnál mindannyian érte mondanak köszönetet. Pontosabban az ő »kegyelméért«, amely a megtisztulást elhozó szexuális együttlétet jelenti. Selah, az érintetlen és ártatlan fiatal lány még az első vérzése előtt áll, s bár elvakultan szereti, sőt isteníti a Pásztort, aggodalommal és félelemmel eltelve várja feleséggé válását. Napról napra egyre baljósabb, vérfagyasztóbb rémálmok és látomások kezdik gyötörni, amelyek hatására lassan megkérdőjelezi a Pásztorba és az ő szavaiba vetett hitét…”

„A másik bárány igazán sokszínű film. Lírai horror, lélektani dráma és felnövéstörténet, amely elsősorban egy olyan lány nővé válásába enged betekintést, aki sosem járt a szekta kötelékein kívül, akinek nincs viszonyítási alapja, de aki mégis érzi, hogy valami nagyon nincs rendben ott, ahol él.”

Varázslatos, vérfagyasztó látomás – A másik bárány (2019)

Nyelés (Swallow, 2019)

„Adott egy szépséges fiatal nő, Hunter, akinek élete látszólag irigylésre méltóan tökéletes. A férje jóképű és sikeres, az otthona elragadó, s úton az első gyermek is. De valami nem stimmel… A korábban bolti eladóként dolgozó Hunter eltartott feleségként úgy érzi, teljesen kicsúszott a kezéből az irányítás, és nemcsak alárendelt fél a kapcsolatában, hanem már-már rab is. Ám akkor egy napon talál magának valamit, amitől úgy érzi: végre ő irányít.”

„Carlo Mirabella-Davis amellett, hogy egyértelmű közléseket tesz a főszereplő életében meghúzódó traumákról, nyíltan kritizálja a patriarchátust, s arról is nyilatkozik, pontosan mit gondol a nők autonómiájáról. »Feminista horror« – olvastam jó néhány, a Nyelésről szóló cikkben, s tulajdonképpen egyetértek ezzel a meghatározással, méghozzá azért, mert a rendező-forgatókönyvíró remek érzékkel mutat rá többek között arra, milyen egy elnyomó férfi-nő kapcsolat, amelyben még a nő teste sem tekinthető a saját tulajdonának, s milyen hatással van egy ilyen viszony az alárendelt félre, vagyis a nőre.”

Bizarr, sokkoló, megható – Nyelés (2019)

+1: Marianne (2019–)

„A sorozat főhőse egy fiatal és sikeres író, Emma Larsimon, akinek horrorisztikus regényeit a világ minden táján falják az olvasók. Emma azonban úgy dönt, szeretné más műfajban folytatni írói munkásságát, ezért egy utolsó kötettel befejezi a rémisztő regényfolyamot, amelynek főgonosza egy Marianne nevű boszorkány. Ekkor azonban nyilvánvalóvá válik, hogy e fiktív karakter nem is olyan fiktív, mint gondoltuk… Az írónőt meglátogatja az egyik gyermekkori barátja, akinek anyját megszállta Marianne, és azt üzeni Emmának: menjen haza a szülővárosába. Emma eleget tesz a kérésnek, ám a hazatérés nemcsak a boszorkánnyal való találkozást, hanem a múlttal, a bűntudattal és a traumákkal való szembenézést is jelenti számára…”

„A Marianne különleges sorozat: egyszerre nyugtalanító, feszültséggel teli horror, amely egy legyőzhetetlennek tűnő gonoszt állít a középpontba, és szofisztikált dráma, amely arra mutat rá, milyen nehéz feladat felnőtté válni, szembenézni a múlttal, felelősséget vállalni, megbocsátani. És mind horrorként, mind drámaként működik!”

Horrorba bújtatott felnövéstörténet – Marianne (2019–)

+2: Servant (2019–)

„Manhattan szívében, egy kissé gótikus, rendkívül fényűző házban él egy házaspár, Dorothy és Sean. A feleség riporterként dolgozik a helyi televíziónál, a férj pedig neves, sikeres séf. Gazdagok, gondtalanok és boldogok – ítéljük meg néhány pillanat alatt, ám hamar kiderül, hogy a pompázatos felszín alatt óriási, egyelőre még feldolgozatlan trauma rejlik. Megtudjuk ugyanis, hogy a nemrégiben született gyermekük, Jericho valójában már nem él, s az a csöppség, akit a szülők karjaiban vagy a kiságyban látunk, tulajdonképpen egy terápiás jelleggel alkalmazott játékbaba, amely az érzelmi sokkhatás és a gyász elviselhetetlenségét hivatott enyhíteni. Rettentően élethű babáról van szó, s ahogy kezdetben mi elhisszük, hogy valódi, úgy feledkezik bele Dorothy is a tárgy, s a terápia valóságosságába. Olyannyira magával ragadja a »színjáték«, hogy még egy dadát is felbérel, ezzel pedig olyan lavinát indít el, amelyet nincs, aki meg tudna állítani…”

„Ki a gonosz? Egyáltalán: létezik olyan, hogy gonosz? Ki ez a szelíd, fiatal lány, s mit akar? És mit akarnak a szülők? Helyreállhat a rend az anya elméjében, aki belebetegedett abba, hogy elvesztette a gyermekét? Mit tesz az emberrel a gyász, a depresszió? Mi a család szerepe a trauma feldolgozásában? Kiben bízhatunk meg? Tesszük fel sorra a kérdéseket, mintha nem lehetne nem kérdezni, és azt hiszem, ebben az ösztönzésben rejlik a Servant ereje. De persze, ez nem minden erénye! Hiszen hitelesen beszél a gyászról és az általa szült feszültségekről; fröcsögő vér és jump scare-ek nélkül, szorongató atmoszférával és gyönyörűen fényképezett beállításokkal válik a Rosemary gyermekét (Rosemary’s Baby, 1968) és az Iszonyatot (Repulsion, 1965) megidéző, feledhetetlen horrorrá, s eléri, hogy a záró rész után alig várjuk a következő évadot…”

Ki van a kiságyban? – Servant (2019–)

Kapcsolódó cikkeim:

Kötelező filmek – The Autopsy of Jane Doe (2016) és egy kis horrorelmélet

Filmek esővel – avagy tíz plusz egy film, amelyben esik az eső

Nyár van! – avagy tíz plusz egy „nyári” film augusztusra

„Indulj el” – avagy tizenkilenc plusz egy „utazós” film nyaralás helyett

„Gyökerek és szárnyak” – avagy tizenöt plusz egy film édesanyákról és édesapákról

Kötelező filmek – Tíz film, amelyben megjelenik a bezártság motívuma

Az élet csodaszép! – Tizenöt plusz egy film, amely után másként szemléljük az életet

A nevetés a legjobb orvosság – Tíz plusz kettő francia vígjáték bezártság ellen

Kötelező filmek – Tíz animációs film szobafogság idejére

Szerelem a filmen – avagy tizennégy különleges alkotás Valentin-napra

Tíz plusz egy romantikus film karácsonyra